Csak én vagyok helikopter…

Ültünk apukámmal a konyhaasztalnál, ettük a szárazkolbászt lila hagymával (persze szigorúan update kenyérrel), és megváltottuk a világot. Megint. Mert hát mindenki hülye,csak mi vagyunk helikopterek.

Az úgy van, hogy vannak a helikopterek. Akik dinamikusan repkednek ide­-oda, történik velük az élet, bejárják “Tolnát­baranyát”, és hát szó szerint „lenéznek” mindenkire. És vannak a leszállópályák, akik lent tespednek a földön, és várják, hogy jöjjön egy helikopter, akit körberajonghatnak. Ami így első ránézésre jó felosztásnak tűnik: rakjunk össze egy helikoptert meg egy leszállópályát, és akkor boldogan élnek, míg meg nem halnak. Csak hogy a dolog nem ilyen egyszerű.

Ugyanis egy leszállópálya sosem fog tudni magasan szárnyalni egy helikopterrel.

Sosem fogja megélni ugyanazokat a dolgokat, sosem lehet majd vele beszélgetni légörvényekről vagy költöző seregélyekről. Nem látja fentről, madártávlatból, egyben az egészet: összekötve a részeket egésszé, a darabokat teljessé. El sem tudja képzelni, milyen, amikor egyik pillanatban a felhők felett jársz, aztán a másikban már zuhansz, és csak a jószerencsén meg az évek rutinján múlik, hogy a végén nem vágódsz teljes erővel a földbe. Már ha nem vágódsz, mert azért az is előfordul néha. Sőt, sokszor. Egy valamiben viszont nagyon jó és pótolhatatlan egy leszállópálya: haza lehet hozzá repülni, fel lehet tölteni a kerozintartályt, megszerelni, ami összetört. Aztán másnap továbbrepülni. Egyedül.

Keressen hát a helikopter helikoptert magának? Akivel versenyt lehet repülni, akivel őrültségeket lehet csinálni, aki partner mindenben? Aki tudja, aki látja, milyenek fentről a hegyek, a völgyek, vagy hogy a felhők felett tényleg mindig süt a nap? Akivel közös a mentális térkép, akivel nem vesztitek el soha egymást a radarról, mert mindig ott vagytok, mint a másik, annak tudatában, hogy bonthatatlan kötelékben repültök? Persze, bonthatatlan kötelék: egy darabig.

Mert egy helikopterrel magasra lehet szállni, de mélyre is zuhanni, ha összeakadnak a propellerek, vagy ha túl nagy turbulencia lép fel köztetek, mert közel repültetek egymáshoz. Izgalmas, mozgalmas, szenvedélyes utazás ez, de egy idő után vagy kiszállsz vagy belehalsz.

Hiába az évek és a rutin.

Bedarálnak az őrült amplitúdók.

És a leszállópályák? Milyen az ő életük? Biztonságos háttérországot nyújtanak, mégis csak ritkán kapnak valamit egy helikopterből, aki két kaland között megpihenni tér vissza a bázisra. Akit napokig nem is látnak, aki ki tudja merre és milyen helikopterekkel kalandozik. Persze, hogy a leszállópályák idegesek, és magukhoz akarják kötni a helikoptereket. Ne legyenek top secret akciók, kiszámíthatatlan bevetések, titokzatosan elmerengő tekintetek, megmagyarázhatatlan sérülések. Helyette legyen üzembiztos menetrend, alacsony röppályás, charter ­járat üzemmód,állandó rádiós kapcsolat és megbízható navigációs szoftver, a földi irányítóközpont totális, mindenre kiterjedő felügyeletével. Csakhogy ne legyen veszély, csak a helikopter érdekében, ugyebár.

Na de egy helikopter, aki nem repülhet, vagy csak kötött pályán, robotpilótával, az már nem is helikopter. Az csak egy haszontalan roncs.

Apukám helikopter. Én is helikopter vagyok. A húgom is helikopter (ő ráadásul katonai helikopter gépágyúkkal felszerelve). Anyukám pedig leszállópálya és légi ­irányítóközpont egy személyben, egyelőre mind a hármunknak. Közben én megrögzötten keresek egy helikoptert, lehetőleg olyat, aki leszállópálya funkcióval is bír. ÉS férfi. Lehetetlen küldetés.

6954908-art-sunset-sky-clouds-city-girl-anime

Néha persze vannak elvetélt akcióim, hogy akkor én majd csak azért is megtanulok leszállópálya lenni, és a csodálatos 2 in 1 funkciómmal egy életre elvarázsolok egy helikoptert. De az egészből csak az lesz, hogy megfulladok. Mert amíg a másik repül, addig én logisztikázom, menedzselek meg karbantartok, és nem látok semmit a világból. Csak őt. Meg amit ő mesél. Függésbe kerülök, és még idegesebb leszek, mint bármelyik született leszállópálya: mert én föláldoztam a repülés képességét. És tudom, milyenek azok a rohadt légörvények meg költőző seregélyek.

Anyukám a spájzben hallgatta végig a „magasröptű” beszélgetésünket, majd mikor meghallotta a Barátok Közt főcímzenéjét, távozóban még odaszúrta: „Hát édes lányom, sok szerencsét hozzá!”.

Én meg ettem még egy karika kolbászt, kerozin gyanánt. És megállapítottam, hogy leszállópályák és helikopterek helyett valószínűleg herélt macskák és tacskókutyák között fogok megöregedni.

Comments Disabled