Az ideális szülők nyomában

A családom a mindenem. Nem azért írom ezt, mert hangzatos, vagy mert túl sok Keresztapát néztem, én tényleg hiszek az olaszos családmodellben. Hiszek abban, hogy nem bukfencezhetek akkora gödörbe, amiből ne tudnék valahogy kikecmeregni. Olyan erős hátteret kaptam, ami miatt nem tartom elképzelhetőnek, hogy az életem egyszer csak kisiklik.

Hihetetlen hálás vagyok, mert húsz évesen kiegyensúlyozottnak érzem magam, nem vagyok idegroncs, nem tikkel a szemem, nem rágom tövig az összes körmöm, úgy haladok előre. Hiszek magamban, mégpedig azért, mert a szüleim mindig ott voltak, és támogattak. Mert soha nem volt nekik lehetetlen, vagy „hagyjuk az egészet a fenébe”. Mert ezt hoztam otthonról.

Miattuk hiszek a kemény munkában és a házasságban. Látom, hogy egymásra támaszkodva mit építettek maguk köré, és hogy huszonkét év után is fogják egymás kezét, ha sétálni mennek.

Milyen az ideális szülő? Ezt a kérdést kaptam, és próbálom a legjobban összeszedni. Persze ez elég szubjektív, de vannak olyan alapok, amikről nem nagyon mondana le az ember, mert különben úgy dől össze a személyisége, mint egy habarcs nélkül összetákolt téglaház. Nézzük csak, cukor, só és minden mi jó mellett milyen alapanyagokból lehet összegyurmázni a megfelelő szülő személyét! (Szerintem.)

Támogat

Mindig, mindenben. Tíz évesen találtam ki, hogy író leszek, ami azért lássuk be, nem egy életbiztosítás. A szüleim viszont sosem mondták, hogy „menj kislányom, és csinálj valami értelmeset, mint a többiek!”.. Anyukám a legnagyobb fanom, komolyan. Minden írásomat megosztja Facebookon, igen ezt is meg fogja. Egy hihetetlenül aktív pompon lány, nem lehetek elég hálás érte. Minden gyereknek szüksége van arra, hogy azt lássa: meg tudja csinálni, drukkolnak neki, hogy elérje az álmait. Olyan ez, mint mikor biciklizni tanítanak, és csak akkor veszed észre, hogy már nem tartanak hátulról, amikor mosolyogva futnak melletted. Először megijedsz, hogy már egyedül tekersz, és szinte elesel, de aztán rájössz, hogy meg tudod csinálni. Mindezt azért, mert segítettek, megtanítottak, hogy hogyan bízz magadban.

Meghallgat

Nem olyan rég csináltam egy viszonylag nagynak mondható hülyeséget. Kissé pironkodva meséltem anyukámnak, aki azt mondta, hogy: egy tündér vagy. Mondhatni nem erre a reakcióra számítottam, mondtam is neki, hogy hát annyira nem érzem magam annak. „Ja, amiatt nem is. Azért vagy az, mert elmondtad ezeket nekem.” Anyukám a legjobb barátnőm, ez elég sablonosnak hangzik, de ő az egyetlen, akinek bármit könnyű szívvel el tudtam mondani, anélkül, hogy azt érezném, hogy csak fejcsóválás lesz a válasz.

Nem csak anyu vagy apu

Rengeteg gyerek nő fel csonka családban- ez már nem számít kirívó esetnek. Én viszont hihetetlenül szerencsés vagyok, amiért a szüleim még mindig együtt vannak, és boldog házasságban élnek. Azért vannak együtt, mert dolgoznak a kapcsolatukon mind a mai napig, elmennek együtt színházba vagy kikapcsolni, apám mindig elmondja anyukámnak, hogy milyen bomba nő, és nos, anyukám tényleg bomba nő. Nem elszívják egymástól az energiákat, hanem támogatják egymást, és reményt adnak nekem, hogy egyszer majd én is találok egy olyan embert, aki nem lehúz, hanem előhozza a lehető legjobb oldalam. Nem anyának, és apának hívják egymást. Ez nagyon fontos. Nem szültem még, nyilván nem tudom milyen gyereket nevelni. De rosszul vagyok tőle, amikor valakinél világra jön a gyerek, és hirtelen elfelejti, hogy hello, én egy önálló személyiség vagyok, és a párom sem csak egy funkcionális szülőpár egyik fele. Megmarad a karakterük, nem vesznek el, nem mondják mindenre azt, hogy „a gyerek miatt nem lehet…”. Sajnos nagyon sokan takaróznak azzal, hogy azért nem élik a saját életüket, mert van egy gyerekük.

 

Nem a gyerekük életét élik

Ők is fontosak maradnak. Például anyukám eljár táncolni, és imádja. Nem ásta el magát csak azért, mert van két gyereke. Apukám pedig szeret hajózni és utazni, velünk és a barátaival is. Tudom, hogy mi vagyunk a legfontosabbak nekik, de se anyám, se apám nem dobta el a személyiségét csak azért, mert szülő lett, és ezt nagyon tisztelem bennük. Nem attól lesz jó szülő valaki, mert ő szedi az osztálypénzt, vagy ő háborog leghangosabban a szülői értekezleten, majd amint hazaért, leszúrja a gyereket, azért, mert nem kitűnő a bizonyítványa. Felismeri az értékeit, és nem hajszolja bele abba, hogy tökéletes tanuló legyen csak azért, mert akkor eldicsekedhetne a többi szülőnek. Nem erőszakolja rá a lányára, hogy balerina legyen, orvos, vagy bármi, ami akár ő is lehetett volna. Tisztában van vele, hogy a gyerek egy külön kis entitás, és az értékekre neveli. Nem droidokat nevel, hanem önálló és erős embereket, akik saját álmokkal fekszenek le, és úgy kelnek fel, hogy megvalósítják azokat. Elfogad, és hozzá mindig fordulhatsz, mert az a kapocs, ami köztetek van eltéphetetlen.

 

Comments Disabled