Van még értelme felvenni a csipkebugyit?

 

Válás és elválás? Menni vagy maradni? Persze, tudom, hogy nem könnyű, és amikor már van róla papírod, akkor még nehezebb…

Tudom, a többiek nem értik, egyszer szeretted ezt a pasit, aki ma már egyáltalán nem hasonlít arra, aki volt. Hozzáteszem, te sem. Hogy az élet volt-e ilyen mérgező, vagy ti csináltátok egymással nehéz kérdés, de egy biztos: válni, elválni nem könnyű.

Nyavalyogni. Azt könnyű. Azt a legkönnyebb…

Váltál te már mindentől. Anyától, apától, ágytól, asztaltól, régi baráttól és újtól, iskolától, munkahelytől, várostól, falutól, aztán megint a várostól, aztán kollégáktól, és ismét barátoktól, bölcsis nénitől, óvónénitől, megint egy háztól, aztán egy lakástól, autótól, biciklitől, a gyerek korcsolyájától, kutyától és macskától.

„Hol van már a csipkebugyid? Másnak tartogatod?” – kérdezte legutóbb és te csak annyit feleltél rá gondolatban, ezért a testért apukám kár kiöltözni. Mert jópár kilót magára szedett az elmúlt években, borotválkozni sem szokott már, csak nyolc-kilenc naponta. Utálod, ha szúr. De legjobban azt utálod, hogy te is magadra szedtél néhány kilót, és a téli hónapokban te sem borotválkozol. Na igen, erre nem húzod fel a csipkebugyit.

Kinek kéne kezdeni? Tudod mit? Most kezdje ő! Te vagy, aki a gyerekek reggelijét megcsinálja, aki vásárol, mos, főz, takarít. Persze, mert egy hülye vagy. Elkényeztetted őket. (Lehet, hogy most már késő?) Esténként azért belesírsz a párnádba… nem így képzelted. Hiányzik a romantika.

Az idióta kolléganő, a szőke, akinek be nem áll a szája, és azt képzeli magáról, hogy egy motivációs tréner, az könnyen dumál, hogy legyél csinosabb, menj el hotájronozni, (azt se tudod mi az) és tényleg kapd elő a csipkebugyit a férjed kedvéért. Magadban azt gondolod, hogy rohadjon meg, egy kicsit irigykedsz a feszes fenekére, aztán meg azt gondolod: vajon mi volt előbb? A férjedből lett unatkozó tévét bámuló here, vagy te lettél előbb elhízott háztartást vezető robotgép, akinek annyira kényelmes az anyaszerep, hogy nem is szívesen lép ki belőle.

Könnyű mindent ráfogni a gyerekre? Nehogy őket okold majd, amikor ötven évesen totál meg leszel keseredve.

Unalomban telnek a napok, a taposómalom sem érdekel már, a cipőid vannak inkább kitaposva, nehéz az élet – nehezen boldogulnak az emberek, körbe vesz a panaszáradat. Te is beszálltál ebbe, úgy kábé öt éve már, reggelente a kávé mellett a kolléganőkkel ez a program.

Kinek miért szar?

Ha más nincs, marad az időjárás… már megint esik, új cipő kell majd a gyereknek.

Nincs erőd változtatni, lemondtál róla. Lemondtál magadról. Lemondtál a házasságodról. Pedig a szüleidtől azt láttad, hogy menteni kell, amíg menthető. De hol is van az a pont?

Persze mindenki baromi okos. Dől a netről a „hogyanlégyboldog” a „hogyanlégy dögös” „hogyanlégynő”. A „lopd vissza a szenvedélyt a kapcsolatodba”, a „mentsd meg a házasságod” a „szeressen beléd újra a férjed”. A többség azt mondja: kapd elő a csipkebugyit. Te azt gondolod, nem így kell megmenteni a házasságot.

Te már azzal is boldog lennél, ha a férjed elvinne kávézni. De nem vagy benne biztos, hogy tudnátok miről beszélgetni.

Szomorú vagy.

Anyád azt tanította, hogy tarts ki a férjed mellett, de te úgy érzed, már ő nem tart ki melletted. Önsajnálatban fuldokolsz. Pedig nem ennyi az élet.

Azt gondolod, ha beteg lennél, ha kórházba kerülnél, talán újra odafigyelnének rád. Tényleg elmennél eddig? Tényleg megvárnád, hogy a szomorúság lyukat üssön rajtad?

Válassz mást. Válaszd a másik utat. Tegyél úgy a házasságodért, hogy odafigyelsz a másikra is. Kérdezd, lépj közbe, vegyél részt az életében – ha kell hosszú munka árán. Mert a kapcsolatokon tényleg dolgozni kell, és nem csak dumálni róla.

Lehet, hogy a szőke a munkahelyeden sokkal kevesebbet tud erről. Te ismered magad. Te ismered a férjed. Emlékszel még?

Ne add fel. Nő vagy. Azok pedig bármire képesek… én is egy férfitól hallottam…

Ha pedig tényleg menni akarsz, menj. Az is egy út. Csak ne sajnáld már magad ennyire. Nem ennyi az élet.

 

Comments Disabled