Nepálba vittem a fiamat

Kevesen merünk kockáztatni, ha az álmainkról van szó. Ildikó megtette: összepakolt és a fiával együtt nekivágott a nagy kalandnak! Naplójából, leveleiből szemezgettünk, és az is kiderül, miért jó a kamasznak, ha édesanyjával indul útnak!

Nagy szerelmem Nepál. Újra és újra próbáltam felfedezni ezerszínű arcát, újabb és újabb indokot keresve az utazásra, feszegetve komfortzónám határait, akár önkéntesként egy árvaházba, akár egy indiai barátnős csavargás levezetéseként.

Minden út során feltöltődtem, de valaki mindvégig a gondolataimban volt, a kisfiam.

 

Olyan sokszor eszembe jutott, milyen jó lenne vele átélni a sok élményt… Egyik reggel bevillant, miért ne? Egy kilenc éves kisgyerekkel Nepálba? Ez az igazi kaland… Megvettem a repülőjegyeket, bepakoltuk a hátizsákokat, és felszálltunk…

Így utólag azt gondolom, a lehető legjobb döntést hoztam, mert olyan tapasztalatokkal lettünk gazdagabbak, ami egy életen át elkísér, és kiderült az is, hogy Nepál egy nagyon gyermekbarát ország.

Hazatérve listát készítettem, hogy soha ne felejtsem el miért is fontos, hogy világot lásson a fiam. (A teljesség igénye nélkül írom most ezeket, hiszen csak egy-egy részletet ragadtam ki.)

 A gyerek nyelvet tanul, a lehető legszokatlanabb helyzetekben, de sokkal maradandóbban, mint az iskolapadban ülve, unalmas teszteket töltögetve.

A hosszú repülőút során – kétszer hat órát repültünk, egy Arab Emirátusok átszállással – az összes rajzfilmet és a Harry Potter összes részét végignézte angol nyelven. Nem unatkozott, nem nyűgösködött, sőt még csak nem is aludt – velem ellentétben, aki már a vacsora és egy pohár vörösbor után bevágtam a szunyát – hanem önállóan kezelte a repülő ülésébe beépített kamerát.

Az árvaházi látogatásnál csodálkozva figyeltem, hogy a vele egykorú nepáli kisfiúkkal milyen könnyen megtalálták az összhangot. Nevetve mondogatták saját nyelvükön a szavakat, aztán kézzel – lábbal elmutogatták, mit is jelent. Nagyon jó móka volt.

A gyerek elefántot simogathat, sőt fürdethet, és úgy általában Európán kívül őshonos állatokkal kerül kapcsolatba, amiket eddig csak a biológia könyvekben képeken látott, vagy az állatkertben, kerítés mögül. Három élménydús napot töltöttünk a Chitwan Nemzeti Parkban, egy elefánt hátán, a dzsungel mélyén rinocéroszokat, őzikéket, krokodilokat figyelhettünk meg, aztán a folyó egy nyugodtabb részén megfürdethettük az elefántokat, ami a fiamnak a felhőtlen nevetése alapján szerintem a legnagyobb élmény volt az egész út során. Sétáltunk is a dzsungelben, kisebb-nagyobb bogarak és csúszómászók után kutatva, nagy termesz hangyabolyokat megfigyelve, a rizsföldek kis ösvényein egyensúlyozva, kerékpározva.

A gyerek megpróbál a helyiek közé beépülni, és ezt többször ki is hangsúlyozza. Az ő szempontjából ez azt jelenti, hogy imádja a dal-bathot (a helyi kaja, rizs, meg lencseszósz, meg zöldségek, meg csirkehús. Kézzel ehet, evőeszköz használata nélkül, és ezért nem szól rá senki, a helyiek is így csinálják.

 

Különböző kultúrákat ismerhet meg. Lehetőségünk nyílt pár napot egy helyi kolostorban eltölteni, találkozni egy buddhista mesterrel. Áhítattal hallgattuk a szertartást, a mantrákat, a dobok rezgése mindkettőnket megbabonázott, mintha a szívünkig hatolt volna. Az utunkba kerülő összes imamalmot megpörgette – és volt egy pár, higgyétek el -, azzal a határozott céllal, hogy minden kívánsága az égbe szálljon, és teljesüljön. És igen, Nepál a Föld azon helye, ahol a kívánságok lépten-nyomon teljesülnek, hihetetlen erős pozitív energiák összpontosulnak ott, csak gondolni kell valamire, elengedni a gondolatot, és nemsokára jön is a megoldás.

A gyerek és szülő kapcsolata új fokozatra kapcsol. A fiam indulás előtt éppen a „nem” korszakát élte, tudjuk milyen ez, rengeteg türelem kell hozzá. Amint felszállt a repülő, a sok új impulzus, élmény annyira lekötötte mindkettőnk figyelmét, hogy megfeledkeztünk a mi kis „nem” játékunkról, és csak megéltük, átéltük a pillanatokat.

Volt olyan is, hogy nem tudtuk, hol alszunk, hol leszünk a következő napon, de mindig kialakult valahogy. Néha én vigasztaltam őt, néha meg ő mondta, „Anya ne aggódj, majd kialakul”.

 

A feszegeti a saját határait. Lucklából gyalogtúrára indultunk az Everest alaptábor felé. Nem voltak elvárásaim, nem tudtam milyen távot, mennyi időt tudunk gyalogolni, igaz hétvégeken szerettünk kirándulni a budai hegyekbe, de ez kicsit más. 2900 méteres magasságban, ki-ki saját hátizsákját cipelve, amiben három napi cucc, hálózsák. Három napot gyalogoltunk, az első két nap csak szigorúan felfelé. A gyerek meglepően jól bírta, büszkén előzött le mindenkit, unalmában túrabotjával néha köveket gurítva, néha térképen mutogatva az útvonalat, mint egy földrajz tanár. A menedékházban mindenki kedvenceként viccelődött a helyi serpákkal.

 

A életre szóló élményt kap. Egy olyan csomagot, amiből bármikor ki lehet rántani egy emléket, amit el lehet mesélni, ne adj Isten, lehet vele dicsekedni az osztálytársak előtt. Olyan tapasztalatot, amire lehet hivatkozni, ha valami gond, nehézség merül fel. Amiről fotókat lehet nézegetni és ahova vissza lehet vágyni.

Hogy ez anyagilag nem volt-e megterhelő? A repülőjegy valóban nem volt olcsó, de a szállás és az étkezés töredéke az itthoninak. Igaz, ez igényszinttől is függ. Mi helyiekkel étkeztünk, egyszerű szállásokon aludtunk, nem utazási irodával, hanem saját szervezésben utaztunk.

Ehhez kell egyfajta nyitottság, egyfajta lazább hozzáállás, cserébe olyan élményekben volt részünk, olyan szeletét is láttuk a helyi kultúrának, amit egy szervezett úton nem biztos, hogy megadatott volna. Nem beszélve arról, hogy gyerekkel mások a prioritások, nem lehet annyira kötött programot tartani, jöhetnek váratlan események, kisebb betegségek, vagy csak a gyerek fáradsága miatt egy-egy pihenőnap beiktatása szükséges. Így érhető el az a középút, az az állapot, hogy mindenki jól érezze magát, nincsenek kényszerek, csak „úszunk az árral”.

Kérdezhetitek, hogy miért kell olyan messze menni, hisz itt is, itthon is lehet felejthetetlen élményeket szerezni. Ez így is van, de nekem Nepál valami olyat adott, amit máshol nem tapasztaltam meg. A miénktől ennyire eltérő kultúrába bele csöppenni felért egy „kultúrsokkal”, ami kibillentett a komfortzónámból, olyan mélységeket és magasságokat éltem meg, ami segített továbblépni egy akkori nehéz élethelyzeten, a válás utáni kilátástalanságon. Akkor azt gondoltam, ez a gyereknek is egy nagy löket lehet. Hogy ez így volt-e, azt nem tudom, mindenesetre most 16 évesen sok olyan gondolatot fogalmaz meg, sok olyan toleráns megnyilvánulása van, amit a Nepálban megélt tapasztalatokkal magyarázok.

A részletes útinaplóm (napi bontásban, fotókkal) elérhető a blogomon: http://anandahomestours.blogspot.hu/2016/04/kisgyerekkel-nepalba-2009-szept.html

Comments Disabled