Advertisement

Már nem…

Azt hiszem elég volt. Tegnap, amikor ültél az asztalnál és fújtad a füstöt miközben csak egészen kicsit és nagyon undokul néztél felém. Nem értettem, hogy miért haragszol, miért érzem hidegnek a levegőt.

Úgy néztél rám kábé, mintha bármelyik pillanatban le tudnál hányni. Nem kell már ok, hogy utálj engem pusztán azzal is kiprovokálom ezt előled, ha jelen vagyok. Pedig jelen kell lennem. Itt lakom. Még.

De már nem szeretlek. Már nem érdekel, hogy mit csinálsz, félvállat vonok, bármit is mesélsz, az egyik fülemen be a másikon ki. Nem fogok már óhajtozni neked, hogy nyögd ki mi nyomja a szívedet, meg mitől vagy kibukva.

Idegbajt kapok a reggeli készülődéseidtől, hogy úgy nyávogsz néha mint egy rajzfilmegér, hogy kisujjat eltartva turkálod a salátát. Régen nevettem mindezeken. Ma inkább idegbajt kapok. Bármitől, ha a közeledben kell lennem.

Menekülök otthonról, hogy ne kelljen látnom a kényeskedő képedet, meg fejtegetni a grimaszaidat. Tényleg elég volt már.

Elmúlt. Vége. Nincs már közünk egymáshoz. Pedig szerettelek.

gsbox_banner

Comments Disabled