Gyertyafüst

Késõ van. Túl késõ mindenhez. Aludni, beszélni, szeretkezni, enni, inni, feküdni, magyarázkodni. Még a hallgatáshoz is késõ van… Csak az öleléshez nincs késõ.


Percekkel ez elõtt, furcsa látomás, úgy zuhantam törékeny álomba, mint soha még. Behúzott a mély.
Éber álom volt, éreztem a keze simogatását, mintahogy azt is amikor tétován abbahagyta. Felébredtem. Vagy nem?
Nem látja, hogy nézem.
Tökéletes mozdulatai zajokat csalnak elõ a parkettából. Rágyújt. Ritka alkalom, ha nálam voltunk kevesett szívott. És én is. Talán azért, hogy szabad legyen a szánk, ha éppen valamelyikõnknek elakad a szava, ha éppen valamelyikõnk a másikból akarja kimarni az élethez szükséges lélegzetet.
Még mindig fel s alá mászkál, kezében egy cigarettacsonk.
Megdörgölöm a szemem, pedig õ az: a kékszemû. A kékszemû aki nem tud bízni bennem. Mert senkiben nem tud már, hiába ordít benne a kamasz, aki még nálam is dühösebb.
Elém térdel, a cigarettát a hamutartóba támasztja.
Nem tudok beszélni megint. Talán a félelmem, talán a gyengeségem jelei ezek.
Úgy ölelem egész testemmel, hogy közben a sarokba szúrom tekintetemet.
Erõszakos, dacos gyerekként kapaszkodom belé, azt hiszem ebben a pillanatban képes lennék ölni is. Szabadulnék saját burkaimból, ha tudnék.
Még ne menj. Még ne. Még nem értesz egészen. Még nem mondtam el mindent. Sikít bennem minden, de én néma vagyok.
Vetkõztetem és vetkõztet, nem tudom mi van. Talán így kéne maradni örökre. Ebben a félmozdulatban: keze a fekete bársonyon, szája a nyakamon – mindjárt kiszakad a vérem az érbõl.
Felül meztelen vagyok, pedig soha nem vagyok az. Jó lenne… Gyógyulásra vár bennem minden, de az átok nem mozdul.
Sikít a szemem, nehéz pilláimat elengedem, ezer éve élem már ezt a mozdulatot.
Elindul a remegés, sakálként szakadok szét, már nincs rajtam ruha, csak a kételyeim fonnak szürke hálót. Még ne menj.
Aztán rájövök: nem vagyok elég tiszta hozzá. Mocskos vagyok az emberek tekintetétõl, a naptól meg az esõtõl is. Mikor lettem felnõtt? Melyik volt az a pillanat? Melyik volt az a szeretkezés?
Talán mikor elõször gyújtottam gyertyát.
Mert vágytam a fényt.
Most nem vágyom. Bujkálók vagyunk mindannyian. Leselkedõk. Besurranunk mások életébe és azt hisszük mindent tudunk, hogy ítélkezhetünk, hogy hozhatunk döntéseket.
Túl késõ aludni. Õ mégis alszik. Hagyom. Fáradt.
Bõrébe fúrom arcomat. Nehezen lélegzik.
“Egy baj van csak …” – kezdi, félálomban. Aztán nem. Elhallgat. Erre persze dühös leszek.
Én lehetek néma, õ nem lehet az. Erõbõl ütök az ajtóba, tele tûdõmbõl fújom el a gyertyát, csak a fûst marad.
“Szeretlek” – mondja és én nem tudok a szemébe nézni. Meghalltam. Ha most ránézek, tudni fogja.
Mit jelent ez a szó? Szeretni …
Mostantól nincs út vissza. Kezem az arca után nyúl. Az egész testem utána nyúl. Mintha betakarna minket valaki. Talán én vagyok. Õ elalszik. Mélyeket lélegzem, kezem a mellkasán. Még ne menj.

gsbox_banner

Comments Disabled