Hogyan veszítettem el magam az anyaságban – és találtam valami egészen mást…

Ne tessék azt gondolni, hogy ez egy olyan cikk, amely a gyerekszülés ellen íródott – mert nem az. A borzalmas szülési élményem és minden egyes könnyem ellenére bárkinek elmondom, bármilyen fórumon, hogy életem legnagyobb boldogsága a fiam, a családom, és semmit nem csinálnék másként. Esetleg korábban gondolnám át, hogy ki is vagyok tulajdonképpen.

Igen, én is olvastam, olvasom a happy enddel végződő “anya sztorikat” arról, hogy ki, hol és hogyan találta meg önmagát. És igen, volt idő, amikor ezek idegesítettek, mert irigykedtem egy kicsit, és kerestem a hibát a gépben: én miért nem vagyok boldog?A legfontosabb dolog rejtve maradt előttem, és úgy érzem (még most is), hogy hosszú út vár rám, de talán már ráléptem a rajtkockára.

Ahhoz, hogy tudd, hol vesztettem el a fonalat, néhány fontos információt elárulok magamról. Elvált szülők egykéje vagyok, aki tizennégy éves kora óta dolgozik, tizennyolc éves kora óta egyedül él, egyedül tartja fenn magát. Segítséget sokszor kértem és kaptam tőlük, de Budapestre egyedül költöztem, hol rosszul, hol jól megválogatott barátok kísértek utamon.

Újságíró akartam lenni. Később regény író. Kipipáltam mindkettőt. A szakmámban a maximumig vittem, könyveim száma négy, írnak nekem rajongói leveleket (amin persze még mindig bőgök) életem gyerekszülést megelőző húsz évét bulizva, dolgozva, szenvedve, szerelmesen, meggyötörten, újra boldogan és ismét keményen melózva töltöttem. Mindig dühített a semmirekellők, a felkapaszkodók tömkelege, (a médiában elég sok ilyet találni), én abban hittem, arra neveltek, hogy a sikerért kemény kell dolgozni. Én meg is tettem ezt. Volt persze, hogy nem volt munkám, akkor borzalmasan éreztem magam. Azért is, ha segítséget kellett kérjek.

Talán a szüléssel kezdődött az egész. Talán azzal, hogy nem gondoltam át mi lesz velem otthon egy csecsemővel. Talán azzal, hogy nem volt Gyes-em, mert a teherbe esésem után két héttel elveszítettem a munkám és muszáj volt saját vállalkozást indítanom (Hála Istennek! – mondom most már…) ami rengeteg energiámat elvitte.

Talán az volt a baj, hogy nem vettem észre szülés utáni depresszióba csúszom amiatt, hogy úgy éreztem nem vagyok elég jó anya, elég jó dolgozó a hangyabolyban, hogy magamra szedtem jó pár kilót, hogy fáradt vagyok, hogy az összes szerepem közül a legidegenebbnek azt érzem, hogy otthon kell lennem a fiammal. Miközben természetesen ez tesz a legboldogabbá… zavaros, ugye?

Megpróbálom kibogozni.

Engem zavart, hogy a barátaim azt hitték nem vagyok kíváncsi rájuk, a történeteikre, a kalandjaikra. Az voltam, az vagyok. Szeretem őket, aggódom értük, mai napig. Mégis néha úgy érzem, ŐK ÉRZIK azt, hogy ezek engem nem érdekelnek. De igen. Ugyanaz vagyok.

Ami talán még ennél is jobban zavart, hogy a társadalom innentől kezdve kizárólag úgy kezelt, mint anyukát. Miért hiszik azt az emberek, hogy csak a gyerekről, a kajájáról, a pelusáról és egyéb szokásairól lehet velem beszélgetni? Ezekről még a saját párommal sem beszélek, ebben élünk, látjuk, tapasztaljuk, boldogok vagyunk, ha a bilibe pisil, de most komolyan… ez olyan baromi fontos másoknak? Nem hiszem. Haló, itt vagyok, én vagyok emlékszel rám? Velem buliztad át a harmincas éveidet? Rémlik?

A gyerek fél éves volt már, amikor szembesültem vele: depressziós vagyok. Fél lábbal csinálom a vállalkozást, fél lábbal a gyereknevelést, az energiáim végesek. Segítség az apjától jön, aki szintén fáradt, marad a szokásos: egymással ordibálunk. Persze ettől még rosszabbul érzem magam, megígértem magamnak, hogy az én fiam nem fogja látni, hogy veszekszenek a szülei. Hát ezt néha tartom, néha nem.

Muszáj volt, és muszáj dolgoznom. Nem csak azért, mert végül az apja ment Gyesre, hogy én dolgozhassak, publikálhassak, és mert kiszámoltuk, hogy így jövünk ki a legjobban, hanem azért is, mert felismertem: maga az anyaság, az, hogy otthon vagyok a gyerekkel nekem nem elég.

Igen, most már ki merem mondani, és nem szégyenkezem miatta. (Korábban kaptam már ezért hideget, meleget.) Én szeretem a munkám, hiányoznak az emberek, hiányoznak a kreatív gondolatok.

Van egy barátom, aki összecsomagolt és Amerikába vitte a családját. Már nem fiatalok. Megtették. Az ő történetén keresztül jöttem rá, az elveszettségem másik oka, hogy félek, elfogy az idő. Negyven éves vagyok. Lesz időnk még utazni? Tervezgessek ilyesmit? Rettegtem attól, hogy a válasz nem. Pedig baromi egyszerű, a válasz igen. Pontosabban, miért ne? Ha még tíz év múlva is vágyom rá, és lesz rá pénzünk, miért ne mehetnénk el akárhová?

Mostanában egyre többször érzem azt, hogy tisztul a kép.

 

Amit senki nem mondott el nekem az anyaságról, az nekem a legfontosabb lecke: nem fogod két hét alatt megszokni a változást. Nem. Tényleg nem.

Talán két év alatt sem. És az, hogy imádod a gyereked, nem elég ahhoz, hogy megszokd ezt az új helyzetet. Annak ellenére, hogy anya vagy, ugyanaz maradtál, ha a környezeted nem érti, értesd meg velük. Nem húztad le a rolót, nem vagy más. Na jó, egy kicsit.

Hidasi Judit vagyok. Író, kommunikációs szakember. Ha normálisan odafigyelek magamra tudok jól kinézni, tudok szexi nő lenni. Szeretem a filmeket, a sorozatokat, a könyveket. Az életem nem ugyanaz, de én ugyanaz vagyok…

Ja, és még valami: időnként erőfeszítéseket teszek, hogy ne csússzak vissza a depressziómba. Ez sem könnyű lépés, de mindenképpen megéri! Remélem rajta tudok maradni ezen az úton, mert hiszem, hogy ha egyre jobban érzed magad, akkor a sorsod követed! Szorítsatok nekem, és talán legközelebb én is megírom a heppiendemet!

gsbox_banner

Comments Disabled