Már az elején eldöntöttem, hogy nem “döglök bele” abba, hogy anya vagyok…

Ha te vagy az az anya, aki rosszul érzi magát, ha kimenője van, akkor nagyon fogsz utálni engem. Nekem ugyanis nincs lelkiismeret furdalásom amiatt, hogy nő is vagyok, nem “csak” anya. Én bizony simán rábízom az apjára, ha mehetnékem van, sőt, ilyenkor néha még fel sem hívom őket telefonon! (Jézusatyagatya…)

A minap a Facebook falán belefutottam egy blog bejegyzésbe. Sokadikba mostanában, ami arról szól, hogy az édesanya rosszul érezte magát amiatt, hogy mások megszólták amiért, mondjuk ki, nem csak anya, hanem nő is.

Bővebben? Vásárol, fodrászhoz jár, koktélozik a csajokkal, moziba megy és így tovább.

Én ezt nem értem. De tényleg nem. Tudom, hogy létezik a „mommy shame” fogalom az angolban, amire előszeretettel hivatkoznak mások, de most komolyan… Komolyan?

Na most, az a nagy helyzet, hogy én ezt egyáltalán nem éreztem. Soha. Mérges az voltam, igen, mert hetekig nem volt időm még normálisan hajat mosni sem, de amikor lett két órám és kedvem kimozdulni egyáltalán nem éreztem bűntudatot amiatt, hogy ezt a két órát a kisded az édesapjával tölti.

Én bizony nem siettem ilyenkor haza, hanem még az is előfordult, hogy (GOTTINHIMMEL!) elcsavarogtam a kedvenc turkálómba és vettem magamnak valamit.

Miért is kéne rosszul éreznem magam? A gyereknek ugyanannyi joga van az apjával is értékes időt tölteni. Elvannak.

Hovatovább azt is simán megteszem, hogy ha nagyon kivagyok lefekszem délután aludni. És ilyenkor bizony a család többi tagja békén hagy. Ha rám nyitnak és ugrálnak a fejemen rájuk szólok: pihennék. Menjenek ki.

Olvasom tovább, hogy a legborzasztóbb az a helyzetben, hogy saját nőtársai szólták meg a szerző anyukát.

És akkor mivan? Legszívesebben azonnal felhívtam volna ezt a lányt, nőt, sorstársat, hogy azonnal és magasról szarja le. De tényleg. Aki olyan idióta, hogy más nőtársat kritizál, feje felett pálcát tör, és rondán néz rá, bármiért (amennyiben másoknak nem árt) annak INKÁBB van szégyellni valója.

Szerintem.

Szerintem elég volt már abból, hogy folyamatosan van okunk rosszul érezni magunkat. Én is hallgattam eleget azért, mert dolgozó anyu vagyok, de azok is hallgatnak eleget, akik nap estig otthon vannak a gyerekkel.

Kérdem én: kinek, mi köze van hozzá?

Kinek mi köze van hozzá, hogy hogyan éled az életed? Hogyan neveled a gyereked, hogyan osztod be az időd?

De még egy kérdést felvet bennem az írás: miért foglalkozol másokkal? Miért tartunk még mindig ott, hogy ilyen írásokra szükség van, és látom a számlálókból és a hozzászólásokból, hogy több százan osztogatják ezeket a bejegyzéseket.

Persze, hiszen rengetegen érzik magukat rosszul.

De csak egy gondolat még: erősítsétek meg magatokat! Senkinek semmi köze hozzá, hogy mikor, hol és hogy boldogultok!

Elég volt lehajtott fejekből. Tényleg.

Olvasd el Hidasi Judit cikkét, a szülés után depresszióról is: http://goodstuff.hu/2016/10/20/hogyan-veszitettem-el-magam-az-anyasagban-es-talaltam-valami-egeszen-mast/ 

gsbox_banner

Comments Disabled