Mentsváram, a fiam

Valahogy másként kellene…Mit is? Élni? De hát én, én vagyok. Nem tudok más lenni. Tudom, mondták, hogy ha megszületik a gyerek, akkor majd lehiggadok, meg ösztönösebb leszek (ez mondjuk igaz) és bezárul a világ. Na, az bezárult, csak éppen nem úgy, ahogy vártam. Néha még ma is töröm a fejem, hogy mások hogy csinálják.

Tényleg, mások hogy csinálják?

Mi vagyunk a melós generáció. A rendszerváltásban voltunk tinédzserek. Mi azt láttuk, hogy már az ovisoknak is kulcs volt a nyakában, mert anyu és apu keményen dolgozott. Tolta a vállalkozósdit, mert menni kellett Bécsbe venni az új hűtőt, meg a videót. Mert ha nem volt, akkor nem voltál menő. Akkor csórók voltatok. És a suliban a tanárok ugyanúgy lenéztek, mint a diákok. Jah, neki nincsen nájkija.

Nyomtad hát te is. Már a gimiben is délután, a főiskola mellet is hétvégén. A munka mellett is dolgoztál, mert azt láttad anyádtól, hogy bele kell aludni a vasárnapi húslevesbe, és még azután is neki lehet szaladni egy szőnyegporolásnak. Miért ne? Ráérsz, nem?

Gyerekkel a hasadban is ráérsz melózni, mit panaszkodsz? Majd pihensz, amikor meglesz a gyerek, nem? És tudod mi ebben a legszebb, hogy ezt te mondogatod magadnak. A te gyereked nem lesz csóró, neki aztán lesz nájkija. Meg az anyja, te, szóval te nem leszel olyan, mint anyád, hogy mindenben kiszolgálod az uradat. (Micsoda szó?!) Nem, te majd önmegvalósítasz. Belefér a gyerek mellett is a vállalkozósdi, csináljad, úgyse ülsz meg a seggeden… Belefér még egy fél óra este, meg még kettő reggel… Nyomjad anyukám, attól vagy boldog amúgy is, ha van mit csinálni, ha pörög az élet, ha dübörög a rock and roll, meg ha mindenki füttyent, hogy te aztán mennyit bírsz!

Egyébként most meg miért bőgsz? Mit állsz a fürdőkádban a sebedet bámulva? Igen, ott vették ki a gyerekedet. Persze, nagyon modern nő vagy, nincs azzal gond, hogy nem tudtad megszülni, még akkor sem, ha neked fixa ideád, hogy neked mindenben a legjobbnak kell lenni. Na nyomás vissza szoptatni, aztán még el kell intézned még egy csomó üzleti levelet. Megy ez neked ne bőgjél! Szédülsz kicsit, nem baj, majd délután kialszod!

Emlékszel, amikor az esküvőn szembesültél vele, hogy mit csinálsz? Amikor a bárpultnál az ifjú apa elsírta a bánatát, hogy annyit dolgozik a családért, hogy éppen csak a gyerekre nincs ideje? Hogy lemarad a legjobb részéről: a nevetésről? Emlékszel? Nem elég jól. Pedig ott álltál és halkabban szürcsölted az italodat akkor. Egy kicsit te is elcsendesedtél, hiszen a felismerés két lábbal rúgott fejbe: te ugyanezt csinálod. Már nem csak a melós generációhoz tartozol, hanem a megkeményedett, elférfiasodott generációhoz is. Persze, nem (csak) a te hibád. A társadalom is elvárja tőled, hogy gyorsabban, többet, magasabbra… te csak teszed a dolgod. Otthon azért legyél nő. Sőt… legyél nőci… meg legyél anya… meg még mindenféle legyél…

Amikor gyerek voltál és valami fájdalom ért, vagy nagyon szomorú voltál bekapcsolt a védekező mechanizmusod: elálmosodtál, és elaludtál. Most folyamatosan álmos vagy. Lehet, hogy azért, mert állandóan szomorú vagy? De miért? Hisz megvan mindened: gyereked, szerető társad, egészséged, pénzed, sikeres vállalkozásod? Miért állsz már megint a tükör előtt hüppögve? Miért nem találod az arcod, a szemed? Miért nem találod önmagad?

Fáradt vagy – mondja anyukád, és te tudod, hogy neki mindig igaza van. Nem bírsz mindent, most már te is látod. Csapdába estél, mert nem tudtad, hogy változnod kell, még akkor is, ha a belső hang azt (is) üvölti: a te gyerekednek is lesz nájki cipője. De anyja lesz? Igen, lesz. Ott leszel. Ott leszel vidáman, ölelőn, óvón. Muszáj. Muszáj. Muszáj.

Muszáj elmenned valahová. Egyedül vagy, a férjed külföldön. Menni kellene, már fél éves a gyerek, talán már lehet vele pacsálni.

Elkalandozol a neten, megközelíthető helyet keresel – hiszen nem ülsz autóba. Ráckeve, hévvel. Hadd szóljon. Ahogy kifelé mész a városból a babakocsival és a hátizsákoddal amibe összedobáltál mindent két napra már érzed, hogy hosszú idő óta először vigyorra áll a szád. A fiad mosolyogva alszik a kocsiban, nem zavarja, hogy a HÉV úgy dobál, mint valami hullámvasút. Felnevetsz. A jó életbe… hát mi történt velem? Ennyire elvesztem volna?

Igen. Ennyire. De nem késő. Még nem.

A Hotelben mindenki kedves. Főznek rád, körbe hordozzák a gyereket, van ebédetek, vacsorátok. Nagyokat sétáltok a Duna partján, csak ti ketten. Az első nap délutánján köntösbe csavarod magad és a gyereket, kifekszetek a hintaágyba. A gyerek azonnal elalszik a napon. Megint rácsodálkozol, hogy mosolyogva alszik. Meg arra is, hogy milyen szép. Tiszta apja. A nyugalom lassan kúszik fel rád, és árasztja el minden sejted. Nincs baj. Változhatsz. Megteheted… csak az isten szerelmére! Már megint miért bőgsz?

gsbox_banner

Comments Disabled