Ebugattát!

Kutyáját egyedül nevelő nagyvárosi nőként bizony nem egyszerű az élet. Sokat dolgozom, nem ritkán 12 órákat van egyedül Tavasz (haveroknak csak Tavi), a „mindentbele” genetikájú, óriásfülű, menhelyi szupercsodám.

Akkor minek nekem kutya, tehetnénk fel a nem is annyira költői kérdést, merthogy a takarítónőm egyszer fel is tette. Hát, jelenlegi élethelyzetemben semminek. Csakhogy amikor Tavika hozzánk került, akkor még volt egy párom, és tulajdonképpen ő fogadta örökbe, az én aggodalmaimat meg felelősségvállalási paráimat egy könnyed „majd ketten megoldjuk” vállrándítással elintézte.

Brigi és Tavi :)

Brigi és Tavi 🙂

Aztán ő elment, a kutya meg maradt, az oltási könyvében pedig a Szentendrei Árvácska Menhely és a volt párom után, harmadik gazdaként én is megjelentem.

Félreértés ne essék, imádom, hogy itt van, csak magamtól nem vállaltam volna be. De ha már így sodorta az élet, meg kell próbálni kihozni a dologból a legtöbbet.

 

Mondjuk úgy, hogyha egy bonyolult elektronikai cikk esetén elolvassuk a használati utasítást, egy még bonyolultabb élőlénynél vesszük a fáradtságot és megtanulunk kutyául. Erre való a kutyaiskola, ami legalább annyira gazditanoda, mint ebnevelde. Én egész egyszerűen kötelezővé tenném mindenkinek, legalább az első kutyájánál, mert egy ilyen tanfolyam végére az addig érthetetlenül rosszalkodó és ugráló kutyád mozgása, testtartása, ugatása elkezd beszélni hozzád. Mert megtanulod értelmezni a jeleket.

Szóval amikor én sétálok a kutyámmal, és mondjuk elengedem pórázról, mert megtanultuk a behívást, a közömbösséget, a letiltást, a kontrollált szabad sétát, akkor figyelek rá. Látom, merre áll a füle, tehát merre koncentrál. Észreveszem, mikor ijed meg egy másik kutyától és akkor átmegyünk az út túloldalára. Ha kisgyerekkel jönnek szembe, megkérdezem, hogy megkössem-e. Tudom, mikor ugat azért, mert megijedt valamitől, mondjuk egy nagy bevásárlószatyortól, és mikor azért, mert így üdvözöl valakit. Működik az összhang, köszönöm szépen, vállalom a felelősséget. Élnénk mi, ha hagynának.

Hogy hogyan? Mondjuk úgy, hogyha látszik a kutyámon, hogy rettegve menekül fülét-farkát behúzva, akkor anyuka ne bátorítsa már kicsi fiacskáját, hogy menjen csak utána a dömperrel. És meg is lehet simogatni, persze, csak előbb kérdezzék meg tőlem, szabad-e, hogy le tudjak guggolni mellé, és figyelni a reakcióit, tetszik-e neki is a barátkozás. És anyukák, igenis el lehet magyarázni egy gyereknek, hogy kutyushoz akkor megyünk oda, ha ott a gazdája és megengedte. És akkor sem ugrándozva, vihorászva, hangoskodva, hanem szépen nyugodtan, először lassan megszagoltatva a kezünket, ha lehet leguggolva, hogy ne ijesszük meg a méretünkkel. Ha egy kisgyereknek megtanítjuk, hogyan kell köszönni egy embernek, azt is meg lehetne tanítani, hogyan kell köszönni egy kutyának…

De persze kedves kutyások, érdemes a magunk háza táján is söprögetni picit. Mert hát az a baj, hogy a kisebbség, aki nem lépett még a tudatos állattartás mezejére, totálisan ellenünk tudja hangolni a közvéleményt. Elég tízből egy kutya, akinek a gazdája notóriusan nem szedi össze a termést (az napi két-háromszori szorzóval nem kevés ajándékcsomag ám!) máris utálják a környék összes négylábúját, és kitiltják mindenhonnan. Pedig nem kell sok, csak néhány zacsi, elfér az a kabátzsebben vagy az övtáskában, és elég a következő kukáig elvinni.

Meg amúgy az sem volna hátrány, ha mi, kutyások is figyelnénk egymásra: például ne engedd már a hatvankilós kutyád az enyémre kérdezés nélkül. Nem, nem aranyosak, és nem jó játék, ha egyikük közben nyüszít és lekushad a földre. Kösd meg, hívd el, szólj rá! Többek között ezért kerülöm én a futtatókat: a legtöbb gazda trécselni jár oda, és baromira bagózik arra, mit csinál a kutyája. Hagy ne kelljen már nekem megfegyelmeznem az ő kis kedvencét, hogy ugyan, ne akarja már megerőszakolni az ivartalanított kiskutyámat, meg ne kergesse körbe-körbe, amíg szerencsétlen az életéért rohan.

Szóval kutyások és nem kutyások. Nyomassuk azt az „élni és élni hagyni” történetet, elég jó kis életszabály. Ne általánosítsunk, hogy minden kutya harap, és minden szabadon sétáltatott négylábú közveszélyes. De ne is engedjük el a kutyát, amíg nem üzembiztos a verbális póráz, és ne hagyjuk ott azt a bizonyos kutyagumit. Egyáltalán nem biztos, hogy szerencsét hoz belelépni…

gsbox_banner

 

Comments Disabled