Inkognitóban: valóban „Fergeteges”?

Az ExperiDance Sissi verziójára váltottunk jegyet. Némi késéssel, de annál több kétséggel: még mindig tudják hozni a minőséget?

A zsurnaliszta dolga kényelmi feladat. Sokszor. Fanyalogva tekinthet meg előadásokat, olvashat könyveket, nézhet filmeket, kóstolhat ételeket. Úgy egyáltalán, az egész életet fanyalogva nézheti, vizslatva a produktumba beletett munkát, a minőséget, a tudást, a tapasztalatot. Aztán ne felejtsük el azt sem, a szerző tollát az is irányítja milyen napja van, és milyen az ízlése.

Szépíróként sokszor ismételgettem magamnak ezt a néhány mondatot, amikor könyv kritikáimat olvastam, majd boldogan dőltem hátra, vagy épp ordítva anyáztam, azt süvöltve: „Mit ért ez az idióta az íráshoz?!”

Már az elején szeretném elmondani, hogy én a tánchoz pusztán felhasználói szinten értek, azt is leginkább csak enyhén spiccesen művelve, rásegítendő a jó hangulatra és levetvén a gátlásokat. Még egy vallomással tartozom, az ExperiDance nem idegen számomra, sok-sok évvel ezelőtt volt szerencsém közelről is szemlélni munkájukat, belesni a munkafolyamatba, és picit részese lenni a hihetetlen sikereknek, akkor még az Ezeregyév című táncművel, amit bevallom néha most is meghallgatok, előveszem az „ezeréves” VHS kazettát (anyámmal szoktunk efféle szellemidézést tartani) és minden egyes alkalommal elmerengek rajta: milyen tehetséges emberek táncolnak a színpadon.

gordon_experidance_ezeregyev_080414_500x500

Itthon furcsák az emberek. Ha egy produkció profi, a szakma fanyalog. Ha egy tánckar (vagy épp sportoló, hovatovább sportolónő…) mögött profi menedzsment van azonnal legyintenek, ez csak a pénzről szól. Magyarországon még mindig az „éhező művész” a bevett terminus, furcsán néznek minden olyan produkcióra, aminek producere, sajtósa és (karramba!) marketing vezetője van. Elveszve az ExperiDance honlapján, azonnal megtalálni minden információt. Megismerhetők a táncművészek, a stáb, olvasható a színlap, bár a táncművészt, aki számomra a legkiemelkedőbbet táncolta nem találom meg a tánckarban. Tanuljuk meg a nevét: Reszneki Dománnak hívják. Tehát: Reszneki Domán.

reszneki-doman

A Fergeteges egyébként tényleg egy sokadik Sissi variáció, népszerű a téma, és ha nem anyámtól kapom a jegyet én valószínűleg nem megyek el rá, mert a hercegnő és Andrássy Gyula története számomra már rettenetesen elcsépelt, nincs hónap, hogy ne szerepelne valamelyik Nők Lapja variánsban.

De értem én, hálás a téma. A célközönség vevő rá, de ezzel sincsen semmi baj. Tudod mit veszel, azaz mégsem. A történet ugyanis majdnem lényegtelen. Ennél sokkal fontosabb dolgok történnek a színpadon, jelesül a tánc és a zene. Felkészületlenül érkezem a teátrumba, a taxiban útközben nyomogatom a telefont, és akkor szembesülök vele, hogy a 100 Tagú Cigányzenekar szólistáival közös a produkció, ami egyébként számomra rengeteg jelentést hordoz (én képzelem bele, de erről majd később).

Elszégyellem magam felkészületlenségem miatt, viszont előnyömre válik, hogy elvárások nélkül, nyitott szívvel csodálkozom rá a nyitó színpadképre.

fergeteges_11

Nincs ember, akit ez a zene, az ismert dallamok ilyen profi és néhol szívbe markoló előadása ne késztetne csöndre. A második felvonás első tíz percében szinte levegőt sem veszek, hogy egy fél hangról se maradjak le.

Nem hiszem, hogy ezeknek a zenészeknek bármilyen reklámra lenne szükségük, és azt sem hiszem, hogy bármi olyat le tudnék írni, amit előttem már sok-sok nyelven le nem írtak. A 100 Tagú Cigányzenekar valamennyi zenésze kincs, igen az, és aki, bárki mást mond vagy gondol, azt nagyon szívesen fejbe verném egy csellóval. A digitális média dolgozójaként kommentektől szétsavazott elmém rengeteg villanást hozott az előadás alatt, miközben ezeket a zenészeket néztem. A tomboló rasszizmus országában csak ennyit tudok ma hozzátenni, bárcsak én lennék bármiben ilyen tehetséges, mint a 100 Tagú Cigányzenekar bármely tagjának egy kisujja. Csak egy.

Ahogy ezt most írom azonnal törölném is, hiszen ki vagyok én, hogy ezeket a zenészeket dicsérjem… De talán elfogadják tőlem, mint nézőtől, és nem, mint kritikustól: nagyon régen nem éltem át olyan katarzist, mint az előadás második felvonásának első tíz percében.

Köszönöm a könnyeket.

Az elvárásaim magasak voltak, hiszen jól ismertem az ExperiDance történetét, még akkor is, ha az elmúlt években kicsit (nagyon) távolabb is kerültem tőlük. Életem első előadásán is úgy gondoltam, hogy a „magyar szív” faktor nagyon erős, de nincs ezzel semmi baj, én is törölgettem a könnyem, amikor ledőlt a színpadról az energia, a rámás csizmák sarkának összecsattanása okán. (Bocs, nem láttam, hogy fogok kijönni ebből a mondatból.) Kicsit érthetőbben: nagyon jó magyarnak lenni, amikor a csodaszép Sissi és Andrássy Gyula táncol a színpadon, bajszukat pödrik a művészek, mosolygósak a lányok, és az egész társulat úgy ahogy van, egyszerűen rendben van.

fergeteges_3_ts8w

Szépek, tehetségesek és imádják, amit csinálnak.

Értem én ezt az „éhező művész” terminust, annak is megvan az értéke, de itt valami egészen más történik: tehetséges emberek mögé, profi munkát és körülményeket rendezget valaki, illetve valakik.

Az ExperiDance társulat tökéletes és minőségi munkát nyújt, melynek az élvezeti értéke rendkívül magas. Minden rendben van: a díszlet, a jelmez (a mindig zseniális Debreczeni Ildikó), a színpad a fény (hű!) a helyszín. Világ színvonalú produkció, immáron sok-sok éve, mondja ezt a külföldi sajtó és nézőik garmada.

Hogy a darabról is szóljak.

A második felvonás számomra sokkal nagyobb élmény, már csak az első tíz perc okán is, de mintha minden lényeg ide tevődött volna.

Az Andrássy (Benkő Gyula) és Ferenc József (Patonai Norbert) párbaja és azt követő zene nélküli tánc, egyértelműen a darab csúcspontja, lenyűgöző a precizitás, az energia, és a „pőre”, sallang mentes tánctudás. Ezek azok a percek, (és jó hosszú percek szerencsére) ami ténylegesen megmutatja, hogy az ExperiDance mi: Román Sándor koreográfiája, vegytiszta tánc, tehetséges fiatalok által előadva.

A marionettek táncát tartom még nagyon fontosnak kiemelni, mert e nélkül nem lenne pontos a beszámolóm, hiszen ezt a gólyalábas megoldást, cirkuszi produkciót, viszonylag ritkán látni itthon, ilyen minőségben kivitelezve pedig egészen biztosan nem. Patonai Zsolt és Stana Alexandra emelkednek a magasba, és  Bánházy Eszter, Rimár Izabella, Péli Róbert, Szabó Dániel zsinórjait mozgatják.

10

Hivatásos zsurnalisztaként fanyaloghatnék, hogy a jelenetek néha nem teljesen tiszták, hogy nehéz néha a szövevényes (pedig nem is) történetben eligazodni, hogy néha magyarázatra szorul, hogy ki, kivel van, de nem fogok. A darab végén a közönség állva tapsol, hangzanak a „Bravo!”-k, én pedig még a mosdó felé veszem az utam, mert itt lehet a legjobb pletykákat hallani. Előttem egy néni piros pulóverben a barátnőjének meséli, hogy ő már „azösszeset” látta.

  • És mindig ilyen tomboló a siker? – kérdem.
  • Ó, hát mindig! Szétszedik a házat!
  • Tényleg?
  • Hát ezek a fiúk ezt nagyon tudják… nagyon tudják – mondja és nekem muszáj egyet értenem. Még annyit teszek hozzá:
  • De a lányok is!

gsbox_banner

 

Comments Disabled