„Ezért nincsenek nálunk fogyókúrás tippek!” – interjú a Good Stuff főszerkesztőjével, Hidasi Judittal

Öt napja voltam gyakornok az egyik legjobb és „legcsilivilibb” női magazinnál, amikor a vezető szerkesztő kihívott a teraszra, beszélgetni. Remegett a lábam, többet izzadtam a folyosón kifelé menet, mint egy szaunában, és azon kattogott az agyam, vajon mit ronthattam el megint…Szerző: Nagy Boldizsár

… akkor kiderült: igazából búcsúzik, mert ez volt az utolsó napja itt, de előtte mindenképp el szerette volna mondani, hogy nagyon ügyesnek tart, a lelkemre kötötte, hogy nem adom fel, bombázom a főszerkesztőt az ötleteimmel, hiszek magamban és dolgozok, mint a kis angyal. Életem egyik legfontosabb negyed órája volt ez a beszélgetés: itt voltam én, a zagyvarékasi, ismeretlen senki, egy igazi álommunkahelyen, ahová tizenéves korom óta vágytam, persze rettegve és bizonytalanul, és akkor egyszer csak megdicsérnek és azt mondják, hogy itt a helyem.

Ez a szerkesztő Hidasi Judit volt, akivel azóta is tartjuk a kapcsolatot, akitől rengeteget tanultam a szakmáról, a párkapcsolatokról, a sorozatokról és még a macskákról is. Ezzel a cikkel is szeretném megköszönni azt a negyed órát, meg mindazt, ami még utána jött, például azt az élményt is, amikor egy héten át a lakásában lakhattam, hogy a cicákra vigyázzak, és azok közt a falak közt olvassam el a Rozéfröccs című könyvét, ahol a regény született és ahol nagyrészt játszódik is. Judittal azért találkoztunk, hogy megkérdezzem, hogy telt ez az éve és mi mindent tervez jövőre: szóval egy nagy klasszikus létösszegző szeánszra ültünk össze, sok lelkizéssel, félig komoly panaszkodásokkal és rengeteg nevetéssel.

Mi volt a három legjobb dolog, ami idén történt veled?

Húha! Mondom időrendi sorrendben, jó? Nyáron volt egy nagyon kellemes élmény, amikor a Facebookon rám üzent egy olvasóm Szlovéniából, és megtudtam, hogy náluk a magyar nyelvű írásbeli érettségi tételek közt ott van az egyik regényem, az Április út. Ez nagyon fejbe vágott, el sem akartam hinni, borzasztóan örültem a hírnek. Ez azért már nem egy mai könyv, és nagyon érdekes, hogy még ma is érzem a hatásait. A másik, ami óriási öröm volt, az a Good Stuff Magazin kigondolása, tervezgetése és végül elindulása. Tavaly decemberben született meg az ötlet, azóta folyamatosan ezt készítettem elő. És ami még nagyon szerencsésen jött ki, hogy a nagy tervezgetés közepette, március elején, amikor már kicsit azt sem tudtam, hol áll a fejem, volt lehetőség elmenni nyaralni a családdal. A három és fél éves kisfiam ekkor ült először repülőn, és hidegből mentünk melegbe. A gyereken nagyon megdöbbentünk: simán bírta a hat és fél órás utat, már másnap átment mediterránba, este tízkor feküdt és reggel tízkor kelt, mindenki tudott pihenni, szóval tökjó volt! Ehhez az élményhez sokszor visszanyúltam év közben, nagyon feltöltött. És ha egy negyediket szabad mondanom: az egyik olvasóm magára tetováltatott egy idézetet. Tőlem… egészen hihetetlen és szürreális dolog…

Egy "hidasi" szöveg, egy olvasó karján

Egy “hidasi” szöveg, egy olvasó karján

Milyennek álmodtad meg a Good Stuff magazint? Miben más ez, mint a többi online női magazin?

Egy olyan médiumot szerettem volna, ami nélkülözi azokat a (szerintem) sallangokat, amelyek az itthoni médiapiacra, azon belül is a nő szegmensre nagyon jellemző. A no-bullshit küldetés mellett azt is fontosnak tartottam, hogy ahhoz a korosztályhoz szóljak, ami már 30, sőt akár 35 feletti nőkből áll, mert itt éreztem egy űrt. Van egy alig észrevehető, de lényeges választóvonal a szórakoztatás és a bulvár között, ezt én ki akartam hangsúlyozni nálunk: szóval írunk filmekről, zenéről, sztárokról, de nem megyünk át öncélú pletykálódásba soha.

Van egy elméletem a női magazinokról: nagyon nehéz a nőknek felépíteni úgy az önbizalmát, hogy az ötödik oldal arról szól, hogy hogyan fogyjál le, majd a tizedik meg arról, hogy ne foglalkozz azzal, mit gondolnak rólad mások és maradj önmagad. Én húsz évet lehúztam ebben az iparágban, és nagyon kevés kivételt láttam, ahol erre az ellentmondásra odafigyeltek volna, mert általában lapszámokon belül is megvan ez a skizofrén kettősség. Miközben folyamatosan sulykolják a lapok, hogy minden alkat csodás és egyenrangú a szépségskálán, talán egy-két alkalommal láttunk mégis csak “plus size” modellt a női magazinok címlapján. Szóval van ebben egy képmutatás, amit én mindenképp el akartam kerülni a Good Stuffon: mi nem akarjuk megmondani, ki milyen legyen, nem akarunk stresszelni azzal senkit, hogy nem elég jó, nem elég csinos, nem elég vékony.

Nekem szimpatikusabb az a hozzáállás, hogy szeressük meg magunkat, lássuk meg a szépet abban, amink van és találjuk meg, vegyük észre a boldogságot, ami minden pillanatban a rendelkezésünkre áll. Ettől persze mehet mindenki előre és törekedhet jobb dolgokra, fogyókúrázhat is, dolgozhat az alakján, ez magánügy, de nem hiszem, hogy az segít ebben, ha non-stop azt a kampányüzenetet kapjuk a nyakunkba, hogy „még gyorsabban, még jobban, még vékonyabban”, és emellett: „szerezd be, vedd meg, must have, kihagyhatatlan, főzzél, szépülj, csábíts”, satöbbi. Az én korosztályom, a mai harmincasok, negyvenesek össze vannak zavarodva ettől, még ha okosak is, akkor is nagyon nehéz kiszűrni az értéket a nagy zajból.

Ráadásul a gyerekeik most ebben nőnek fel, és nekik aztán még nehezebb lehet értelmet találni a médiában, úgyhogy szerintem nagyon is hangsúlyozni kell, hogy hol vannak az értékeket jelölő alapok. Elég csak megnézni a PISA-felmérést, hogy lássuk, lenne mit fejlődni még intelligenciában a fiataloknak. Rengeteg olyan téma és női sors van, amit szeretnénk bemutatni, olyan interjúk, amelyek tényleg megmozgathatnak, inspirálóak, és esküszöm, egyik interjúalany sem adott még fogyókúrás tippet!

Mintha a legtöbb női magazinban lenne az üzenet, hogy „szerezd meg a tökéletes külsőt, aztán fogadd el magad és mehetsz is pasit keresni, karriert építeni, és a többi”.

Igen, amivel az a baj szerintem, hogy nem törekedhetünk egyenjogúságra úgy, ha mi magunk is a szépséget tartjuk a legfontosabb női tulajdonságnak. Ezzel baromira alul becsüljünk magunkat. És ameddig mi nők, ezt eltűrjük és hozzájárulunk ahhoz, hogy ez a gondolkodásmód, ez a rendszer fennmaradjon, addig tényleg nem fog változni semmi.

 

Voltam én olyan állásinterjún, ahol egy velem egykorú nő olyan undok volt velem, hogy zokogva mentem ki az irodájából. Le volt verve a cipőm sarka és megkérdezte, hogy hogy merek így eljönni egy állásinterjúra. Amikor pedig megtudta, hogy metróval jöttem, megkérdezte, hogy lehet, hogy nincs autóm, hogyhogy nem tartok ott ennyi idősen, hogy legyen kocsim. Ismétlem: ezeket az oltásokat egy nőtől kaptam, egy nő akarta elérni azt, hogy megsemmisüljek a külsőségeim, a körülményeim miatt, miközben a szellemi képességeimet, a tudásomat, a tapasztalatomat nem is vette figyelembe. Most már helyre tudnék tenni egy ilyen nőt, de akkor ott, huszonévesen teljesen magamba zuhantam.

Aztán mikor magamhoz tértem, eldöntöttem, hogy ha valaha ilyen pozícióban leszek majd, nem fogok így viselkedni soha senkivel. Három hónap múlva ezt a nőt amúgy onnan kirakták, és a sors fintora, hogy engem pedig behívtak a helyére (de addigra én már találtam egy jó állást, így nemet mondtam).

Ha egy mondatban kellene megfogalmazni, mi a Good Stuff, akkor mit mondanál?

Talán úgy lehetne megfogalmazni, kik is vagyunk, hogy „a barátnő, akitől kérdezhetsz”. Ez a barátnő sosem agresszív, nem ver át, mindig kedves, még akkor is, ha valamiről többet tudna nálad: amiben tud, segít, mert fontosnak tart téged. És nem onnan szerzi az infóit, hogy beüt egy témát a Google-ba. Az ezerszer átrágott témánál is fontos a személyes hangvétel, egy saját sztori, egy hozzászóló, akit ez érint, vagy tud rá megoldást. Ezeket tartjuk szem előtt.

Hogy nőtte ki mindebből a Good Stuff Doboz?

Még az oldal előkészítése közben jutott eszembe, hogy szeretném magyar vállalkozó nők termékeit behozni valahogy: először webshopra gondoltam, aztán a meglepetésdobozban kezdtem el gondolkodni (mert magam is hatalmas meglepetésdoboz-rajongó vagyok!), aztán végül egy fiú barátomtól kaptam egy jó ötletet. A lényeg, hogy egy szabott áron össze lehessen állítani egy csomagot, tökjó termékekből: nincs meglepetés, cserébe tudod, hogy mit kapsz és spórolsz egy csomó pénzt! Digitálisan ezt megoldani kicsit bonyolult volt, mert ez nem egy klasszikus webshop, de megoldottuk.

Volt időd az online magazinkészítés mellett regény- vagy novellaírásra is esetleg? Mármint egy dologról tudok: én megkerestelek, mint a Menő Könyvek kiadó vezető szerkesztője, hogy küldj novellát egy készülő antológiába (és mesélj erről is, kíváncsi vagyok, hogyan készült!), de írtál mást is?

A novellát sem írtam volna meg magamtól, ha nem keresel meg, de nagyon örülök neki, hogy bele tudtam szuszakolni az éves melóim közé, több okból kifolyólag is. Először is azért, mert a magyar irodalmi elit eddig nem igazán kényeztetett engem, nem szoktak hívni kortárs írók közé előadásokra, dedikálásokra, sehova, most viszont, amint megtudtam, olyanokkal kerülhetek egy kötetbe, mint Dragomán, Garaczi, Grecsó, Háy meg Karafiáth. Az első című antológia témája is bejött: a szüzesség elvesztéséről nagyon sokféleképpen lehet írni, kíváncsi leszek a többiek novellájára is. A másik dolog, amiért jó volt dolgozni ezen a szövegen, hogy elindított bennem egy egészen új dolgot, beleszerettem egy új műfajba, aminek nem is igazán tudok nevet adni, de valami kalandos, akciódús disztópia talán. A novellám főszereplője hosszú ideje az első olyan karakter, akiben sok fantáziát látok, és szeretném még folytatni a történetét.

Hogyhogy ezt a poszt-apokaliptikus műfajt választottad?

Mostanában nagyon foglalkoztat a világ vége, egyszerűen azt érzem, hogy bármelyik pillanatban bekövetkezhet bármi: egy nagyon durva klímaváltozás, háború, vírus, nyomor, népirtás, mit tudom én. Pláne, hogy itt van a gyerek, többet foglalkoztat az a dolog, hogy vajon mi lesz. A terrortámadások, a Brexit, Trump győzelme: ezek mind ráébresztenek arra, hogy nagyon is komoly dolgok folynak körülöttünk, hogy szinte örvénybe kerültünk, nem ülhetünk nyugodtan a babérjainkon, figyelni kell és készülni. Kikerülhetetlenné vált a gondolat, hogy „mi jöhet még?”: komolyan mondom, nemrég utánanéztem annak is, hol árulnak a városban lőszert. Csak úgy, jó ezt tudni – a férjemmel azon röhögtünk valamelyik nap, hogy ha jönnek a zombik, húzunk a körútra, ott a katonai bolt.

Az új novellád karaktere, Diána egy tizenéves lány, de sokkal keményebb, mint a regényeid idősebb szereplői. Ez neked is feltűnt?

Pont ma gondolkodtam ezen, hogy milyen vagány ez a csaj, pedig ott áll még csak a felnőttkor küszöbén – és eszembe jutott ez a párhuzam, mert szeretem a hülye párhuzamokat, hogy a gyerek születése óta én is mennyit változtam, óhatatlanul is felnőtté váltam mellette. Mert a regényeim ugyan felnőttekről szólnak, de mégis van bennük valami könnyedség, valami szórakoztatóan játékos –  Diána meg papíron ugyan még gyerek, de annyi minden van mögötte, hogy érettebb az átlag felnőtteknél is.

 

Én szerencsés voltam hozzá képest, nekem nem volt muszáj idő előtt felnőni: persze voltak nehéz éveim, amikor nem volt meló meg kevés volt a pénz, furák voltak a fiúk, meg felköltöztem egyedül Pestre tizennyolc évesen és fogalmam sem volt, mi jön majd, és persze mindent nagyon drámaian éltem meg, de most már más vagyok. Már nem vagyok például hajlamos a drámázásra sem: inkább csak röhögök a dolgokon. Régen mindig az az érzésem volt, mintha egy filmben lennék (mondogattuk is egy barátommal egymásnak mindig, amikor rossz passzban volt valamelyikünk: „Képzeld azt, hogy ez most csak egy sit-comnak az egyik epizódja, és a végén majd lesz valami vicces”), ma viszont élesebbek a dolgok, jobban észnél kell lenni és ami ugyanennyire fontos: humor nélkül nem lehet túlélni, mert a világ körülöttünk, minden tragédiájával és szépségével együtt alapvetően mégis csak abszurd.

Azért néha meg tudod engedni magad, hogy ismét gyerek legyél – a régi önmagad?

Hát nem igazán, mit szépítsem! Nincs olyan, hogy akkor kelek, amikor akarok és aztán kávéval a kezemben még órákig újságot lapozgatok a kanapén vagy a Food Networköt nézem, vagy egy sorozatmaratont tartok, csak úgy, ááá nem! A gyerek, a vállalkozás, a saját magazin felnőtt, mindig tevékeny embert kíván, és furcsa, de nem csak magammal, hanem másokkal szemben is szigorúbb lettem: nem tudom elviselni, ha valaki pöcsöl, ha undok, rosszindulatú, hátráltat, mert egyszerűen luxusnak érzem, nincs nekem időm ilyen negatív dolgokkal foglalkozni.

Néha muszáj kiszakadnom, kicsit elengedni a sok feladatot: legutóbb ősszel csináltam azt, hogy a gyereket elküldtem nagyihoz, és akkor kicsit csak magammal foglalkoztam. Furcsa, mert csak a harmadik napon éreztem azt, hogy ki vagyok simulva és hogy magamra tudtam hangolódni, de ezek a feltöltődések kellenek, hogy a gyerekkel és a munkámmal kapcsolatban is jó fej tudjak maradni, hogy ne őrüljek meg. De ha nincs lehetőség a több napos elvonulásra, akkor is ráerőszakolom magam néha arra, hogy kikapcsoljak: mondjuk megengedem magamnak, hogy egy teljes délelőttöt arra szánjak, hogy elmegyek valakivel kávézni, csavarogni, vagy hogy felhívjam a Kanadában élő barátnőmet, aki nagyon hiányzik. Ezek napokra felpumpálnak energiával. És most kell is bírnom szuflával, mert nagy terveink vannak: költözünk, ha minden összejön, akkor vidékre, a magazin csapata ki fog kicsit bővülni és új termékek jönnek a Dobozba is, jó kis megállapodások vannak folyamatban. És amit legjobban várok a jövő évtől: el akarom kezdeni az új regényemet, aminek a főhőse Diána lesz. Még jobban el akarok merülni a felnőtt világ rejtelmeiben, úgy érzem, még rengeteg felfedezni való akad itt…

gsbox_banner

 

Comments Disabled