Advertisement

Már nem harminc, még nem negyven, még nem kövér, már nem vékony – Hová is tartozom?

Már nem vagyok harmincas, mert negyven lettem. Gyerek már nem vagyok, se fiatal lány. A játszón a csillagszeműeknek néni vagyok. Persze ilyenkor kiver a víz. A gyorsbüfében magáznak, a futár letegez. A tini a liftben bajban van. Inkább motyog.

A fogorvosom hatvan éves, neki még lány vagyok, a feleségének fiatal asszony. A boltban türelmetlen vagyok, a DM-ben a pénztárosnak lassú. Nehéz telepakolni a szatyrot amikor fél kézzel fogod a babakocsit, mert lejt a padló.

A régi ruháim szűkek rám, az újak mind lötyögnek. Persze, egy számmal nagyobbat vettem. Magamat kövérnek látom, a férjemnek tökéletes vagyok. Egyiket sem hiszem igazán. Az ezredik diétában vagyok, közben egyebet sem ennék, mint csokit. Közben tudom, hogy egyáltalán nem kéne már ilyeneket ennem. A gyerekemnek nyugalmat ad az ölelésem, az anyámnak remegést – ő tudja, hogy mennyi gond nyomaszt. A gyereknek mosolygós arcot mutatok minden reggel. Akkor most hazudok? Nem tudom.

Ha otthon vagyok elkap a szorongás, hogy lemaradok valamiről, ha kimaradok estére másra sem tudok gondolni, mint, hogy minden rendben van-e otthon. Néha borzasztóan szeretnék megint gondtalan szingli lenni, aztán eszembe jut, hogy sok minden voltam akkoriban, csak gondtalan nem… A játszón nem érdekelnek az anyák „gátsebei” sem az, hogy mikor lett szobatiszta a gyerek, a barátaim életéből úgy érzem, napról napra kimaradok.

Látom, hogy minden megy előre, fejlődik – én egy helyben állok, mit a dalban. 

Megváltjuk valaha a világot? Nem hiszem. Talán most kellene, hogy jöjjön egy új évszázad. Néha úgy érzem nincs mit hozzátenni. Most akkor hogy is van ez? Utálod bekapcsolni a tévét, de nincs erőd levenni egy könyvet a polcról? Ne nyavalyogj. Semmiképp.

Ha itthon vagyok, dolgoznék, ha dolgozom, haza vágyom. Teszem a dolgom, minden nap, ahogy tőlem telik. Néha elsétálok az Írók Boltja előtt, nincsenek kint a könyveim. Persze, az egy másik kör. Oda sem tartozom. Néhány hete azt írta egy női magazin szerkesztője, „Imádlak, tudod, de az olvasóinknak túl komolyak a könyveid.” Írhatnék limcsit, még kedvem is lenne hozzá… vagy horror regényt. Sok zombival.

Azon gondolkodom, vajon ez az a kor, amikor egy nő nem találja a helyét? Azt mondják, a negyven az új harminc, és hogy kitolódott az egzisztenciális válság. Kéne már egy ház? Egy nyaraló? Nem vagyok hálátlan, dédelgetek mindent amit elértem, amim van… csak épp… nem igazán találom a helyem. Még nem. Már nem.

 

Comments Disabled