Veled, mégis magányosan

A Don’t worry, be happy dallama ébreszt, amelynél nagyobb önbecsapás nem létezik egy olyan hétfő reggelen, amikor odakint nehéz köd lebeg, az autók élettelenül parkolnak az ablak alatt, és az ablaküvegen saját, apró ösvényein csordogál a pára.

A lakásban barátságtalan sötét és nehéz szag; mintha egy hadsereg katona egy kupacban húzta volna a lóbőrt harminc négyzetméteren.

Az ingerlő fütyülés ütemére sóhajtok, kinyomom az ébresztőt, és kikászálódom az ágyból. Kávé nincs, de a cégnél lesz gépi kávé, sovány tej és sovány vigasz.
A zuhany alatt mosok fogat, hogy időt spóroljak. Közben előrehajolok, hogy megnézzem a hajam a tükörben. Moszatszörnyre emlékeztetek; a frizurám sampont utoljára péntek reggel látott, de nem törődöm vele, hétvégén se törődtem; a hajgumi csodákra képes. Öltözés, szemspirál, és persze arcpír, ami a zombikat is életre kelti.

Hol a kulcsom? Biztos te tetted el. Nem, feleli egy hát az ágyból, nem ő volt. Hát akkor ki? Haragszom, de nem sírhatok; lekenődik a smink. Az új részlegvezető nem tolerálja a késést, a busz nem vár, segíts megkeresni azt a vackot, mert visítok! Most!
Ezúttal te sóhajtasz, pedig a Don’t worry már rég nem fütyül az éjjeliszekrényen. Csupasz lábaid csigatempóval araszolnak az előszobába. Vegyél papucsot, dörrensz rám, pedig már öt perce a cipőmet keresem. Ne oktass ki, válaszolom ingerülten, inkább azt mondd meg, hová tetted azt az átkozott kulcsot! 

Kezembe nyomod.
A kabátzsebemben volt.
Köd van, mondod.
Köd, felelem, és már kint is vagyok az ajtón.
Kifele menet még elkapom a tekinteted, és nem akarom érteni, miért nem keresi az enyémet.

A cégnél úgy ápoljuk a szociális kapcsolatainkat, hogy vadidegenek leveleire válaszolunk. Szinte hiányzik a főnököm, aki két sorral mögöttem ül, mégis e-mailt ír, kinek írjak én egy másikat.
És egy harmadikat. És egy negyediket.

A nap végére túl vagyok három kávén, öt köszönésen, egy instant levesen és harminckilenc megválaszolt levélen; nyolcvankét mobilra pillantáson és nulla tőled érkező üzeneten.

A barátnőm viszont négy és fél bekezdésben ecseteli, mennyire irigyel, hiszen van társam, míg ő hiába keres évek óta, elege van az életéből, nem kell ő senkinek.
Hogy lehet ez az üzenet mégis élettel telibb az enyémnél, amiben csak annyit válaszolok:

én is egyedül vagyok?

Megvetése jeléül szmájlit küld, és többet aznap nem ír. Hiába tudom, hogy ő mindig ráér.

Hirtelen indíttatást érzek rá, hogy leírjam neki az igazat rólunk, rólad.
Hátha akkor megért, hátha akkor beleéli magát a helyzetünkbe.
Leírni, hogy néhány éve még minden reggel feküdtem melletted egy kicsit indulás előtt. Odatoltam neked a vállam, hogy életre masszírozz, és hagytam, hogy másodjára is kinyomd a szundit a telefonomon.
A harmadik jelzésnél pattantunk csak fel. Kávét főztünk, és szaladtunk a munkába, ahol az asztal alatt titkos üzeneteket váltottunk kifigurázott kollégákról. Felkiáltójel helyett dobogó szíveket használtunk, esténként pedig egymás karjaiban, összefonódva nevettünk azon, hogy a gyomrunk egyszerre bugyog az éhségtől. A tükörtojásból az orrodra is jutott, amiért először haragudtál, aztán bosszúból addig csikiztél, amíg a tányér a padlóra nem borult.
Aznap pizzát rendeltünk vacsorára.

Leírnám, hogy azóta az évek az arcunkra fagyasztották, majd letörték a mosolyt, amit nem találunk sehol.
Leírnám, hogy fáradt takarógubók lettünk egymás mellett. Bábok, amikből kiszálltak a lepkék.

Leírnám, hogy ugyan nem vagyok egyedül, mégis magányosnak érzem magam.
Leírnám, milyen, amikor ott vagy, és mégsem; amikor annyira hiányzol – pedig itt vagy velem.
Leírnám, mennyire félek, hogy azok a nyomorult lepkék soha az életben nem térnek vissza.

A munkából hazafelé tartó emberek ingerülten lökdösnek metrón, villamoson, buszon.
Az esti forgalom hazáig sodor, és meglepődöm, hogy mostanra felszállt az egész napos köd.
– Milyen volt a napod? – kérdezlek automatikusan, mert egy női oldalon azt olvastam, odafigyeléssel és hasonló mondatokkal a legtöbb ellaposodott kapcsolat megmenthető.
– Fázik a lábam – feleled, és magadra húzod a takarót.
– Sajnálom azt a reggeli kulcs-dolgot – bújok hozzád bűnbánóan.
– Mindig az orrod előtt van. De te mégse találod – feleled.
Nagy tenyered az arcomra simítod, és én hosszú idő óta először érzem:

Veled vagyok, mégsem magányosan.

Comments Disabled