Tökéletessé válni? Még mindig ez a mániád?

Van az a helyzet, amikor elég volt abból, amit sulykolnak belénk: mindent csinálj jól! Mindenben legyél szuper, első, és lehetőleg “szupernő”. Meg szuper mami… meg úgy egyébként is… 

Emlékszem anyámra, ahogy hétvégenként a levesestál fölé görnyedt, és az almás pitét már félálomban sütötte meg. Gyerekként nem értettem, hogy miért nem megyünk minden szombaton kirándulni, és miért alszik el anyukám az esti film alatt. Mert fáradt volt. Igen, ő is húzta az igát, a munkahelyén, és otthon is. Pedig egyke voltam, és állítólag jó gyerek. Jártam magyar faktra, úszni, zenesuliba. Többnyire nem volt velem gond. Beteges se voltam, és hisztis sem.

Nálunk fel volt osztva, hogy ki mit csinál. Apám vásárolt, és néha főzött, én vittem le a szemetet, a kutyát, és takarítottam a szobámat. Így neveltek, az én dolgomat meg kell csinálni. Anyám mégis fáradt volt. Kezdem érteni, hogy nem is a mosás, vasalás, főzés miatt. Hanem azért, mert a folyamatos aggódás mellett helytállt, mint feleség, mint az anyja lánya, mint a lánya anyja, mint barátnő, és mint tanárnő. Teszi ezt most is, mint sok százezren. Szereti. Mindegyik női szerepét. Az, hogy közben mosolyogva mondja, hogy nagyon fáradt, csak most tűnik fel. Gyerekként csupán azt láttam: teszi a dolgát. Ő is, és apa is.

Ma már én is anyuka vagyok. Szerencsém van a babával, aki három hetes kora óta átalussza az éjszakát, nem hasfájós, és reméljük a fogacskák is szépen kibújnak, láz nélkül. Ezer aggódnivaló van mégis. Mert ilyen vagyok. Az apja szinte mindent megcsinál. Jó, nem mindig kérdés nélkül, de ha szólok neki, akkor előbb-utóbb. Mert szeret, és utálja ha fáradt és ingerült vagyok. Igaza van. Én is utálom. Kommunikáció.

Jelzem, hogy fáradt vagyok. Jelzem, hogy egyáltalán nincs kedvem baba-mama jógára járni. Egyszer elmentem, de az ott körülölelő egységes tudat engem kidobott az utcára. Persze ettől még nem haragszom azokra az anyukákra, akik felváltva járnak pedikűröztetni, tornázni, fodrászhoz, lakberendező tanfolyamra és macaronsütő-versenyre. Csinálják. Ha jó nekik, miért ne? Engem mondjuk a fodrász és a pedikűr jobban érdekelne, de speciel ha van fölösleges két órám, akkor inkább alszom. Szeretek aludni. Senki nem tesz szemrehányást emiatt.

Dömping van. Mindenből. Talán a gazdasági válság hatása, hogy mindenki szeletet akar a tortából. Félnek, hogy lemaradnak. Túllicitálnak, mindent és mindenkit. Itt jó a fagyi, itt még jobb! Vegyél tőlünk! Megmondjuk, hogy fogyjál le három hónap alatt! Három hónap? Mi egy hónap alatt lefogyasztunk! Figyelj, Angelina is így csinálta az ikrek után! Neked is menni fog! A férjed újra rád fog kattanni! (Esetleg megkérdezhetnéd tőle, hogy a súlyoddal van-e baja, vagy azzal, hogy mindig undok vagy a fáradtságtól. Esetleg ezen a ponton azt is elmondhatnád neki, hogy vigye le a szemetet. Meg hozzácsippenthetnéd azt, hogy totálisan túl vagy hajszolva, szóval valamelyik nagymama macizhatna estig a gyerekkel, amíg te pihensz.) Kinyitsz egy magazint, és olvasod a tuti tippeket. A dunsztolásról már azt sem tudod, hogy a combodra, vagy a lecsóra vonatkozik. De leginkább dunsztod sincs.

Rossz hírem van: ez nem fog változni.

Egyeseknek ez tetszik, másoknak meg az. Döntsd el te. Hiszen ismered magad, kiolvastad már az önismeretről szóló összes könyvet. Aztán rájöttél, hogy tök ugyanarra épül mind. Vagy éppen találtál benne használható gondolatokat. Senki nem fogott pisztolyt a fejedhez. Tetted, amihez kedved volt.

Nekem sem tetszik az a női ideál, amit sulykolnak – ezt akartam írni. Aztán kitöröltem. Aztán megint visszaírtam, mert innen jön a kérdés. Tényleg ilyen szánalmas pária lennék? Talán már nem, talán már így túl a negyvenen néha megengedem magamnak, hogy beintsek annak, aki olyat akar rám erőltetni, amit nem akarok. De ezt sokan nem teszik, nem tehetik meg. Pont azért, mert még nem tudják, hogyan legyenek önmaguk, hogy melyik tanácsot kell megfogadni, és melyiket nem.

Volt idő, amikor bőgő ordítás mellett fürkésztem a netet, hogy árulja el, hogyan kell rendbehozni egy kapcsolatot. Én, a hülye. Aztán rájöttem, hogy jobb, ha megkérdezek egy barátot. Aminek pedig mennie kell, elengedem.

A médiamunkások kötelessége, hogy kutassák, figyeljék olvasóikat. Az olvasóknak pedig, hogy józan ésszel leszűrjék mire van szükségük, és mi az, ami bődületes böszmeség. Mindkettőbe csúszhat hiba. Szerencsére mindig lehet véleményt nyilvánítani. Az az idő is eljön egyszer, amikor a vadul anyázó kommentelők rájönnek, hogy attól nem lesznek kevésbé frusztráltak, ha ismeretlenül szidják a felmenőinket. És egymásét. És mindenkiét.

Érdekes, hogy ha megértő szóra találnak, mindenki csöndben marad, elnézést kér. Nincs több komment.

Fáradt vagyok, mert van kiről gondoskodni. Volt idő, amikor a másnaposságtól voltam fáradt, és magányos. Ma már nem gyötröm magam fogyókúrákkal, mert kitanultam, hogy kell öltöznöm ahhoz, hogy a melleimet hangsúlyozzam a fenekem helyett. Megtanultam lecsót elrakni, mert olcsóbban jövünk ki, ha van a spájzban elemózsia. (Mondjam, hogy régen hogy utáltam ezeket a cikkeket is?) Néha nagyon is birka vagyok, és értetlen, de ha ezt mások a szememre vetik, egyáltalán nem érdekel. Sem a társadalom nőideálja. A megfelelési kényszerből nem lesz jó kapcsolat. Csak kapkodás és frusztráció. Az pedig senkinek nem jó. (Ezt is anyámtól tanultam.)

A nálam fiatalabbakat furcsán nézem, mert még bedőlnek a legnagyobb hazugságnak. Elhiszik, hogy jobbak lesznek mások véleményétől.

Már most mondom: nem.

Comments Disabled