És akkor a lányom feltette azt a bizonyos kérdést a méhekről meg a virágról…

Kiskamaszok. A lányom 12, a fiam 10. Még éppen a felnőtté válás elején – mégis, néha mintha minden átmenet nélkül a közepébe csöppentünk volna ennek a sokszor ellentmondásos időszaknak. Ha egy filmben elcsattanó csóktól a lányod elpirul és felkiált „ez már szex” elkezded felkészíteni magad arra, hogy egy újabb szakaszhoz értetek.

Egykorú gyerekek szüleivel folytatott közös beszélgetések során gyakran rádöbbenünk: nincs hova visszanyúlni. Valahogy gyerekkorunkban mind a szex, mind a felnőtté válás minden velejárója tabu volt. Összecsipegettük az információkat egymástól, a hozzánk eljutó anyagokból – könyvekből, Bravo és IPM magazinok cikkeiből. Mekkora versengés volt a Bravo olvasói leveleinek olvasásáért a táborokban…. mégis több volt, mint a semmi.

Minta nélkül nehéz.

Kénytelenek vagyunk tehát most végiggondolni, hogy nekünk mi segített volna anno, és mit nem szeretnénk elrontani.

Mert a téma ennyi idős gyerekeknél már folyamatosan jelen van. A lányok összehasonlítgatják magukat az iskolában – és ez a méricskélés valahogy össze is kovácsolja őket. A kérdések köztük és otthon is felmerülnek – szerencsére tudunk beszélgetni arról itthon, hogy miről beszélgetnek ők egymással. De ez mégsem egy kollektív tapasztalat, hanem egyéni tapasztalatok időnként történő kicserélése. Sok bizonytalansággal és sokszor egy adag kisebbségi érzéssel: ki nem tart még ott ahol az osztálytársa, barátnője…

Ebben a teljesen esetleges tapasztalatcseréből azonban hiányzik egy üzenet, ami nagyon fontos lenne: mindenki úgy jó, ahogy van és mindenki a saját ritmusában alakul. Hol kapnak ezek a lányok megnyugtatást? Ki bátorítja az önelfogadásukat? Ki nyugtatja meg őket, amikor egymással hasonlítgatják össze magukat és aggódnak a testükkel kapcsolatban? Ki vértezi fel őket a médiából és a vizuális kultúrából ömlő, torz testkép-ideálokkal szemben? Hogyan tudom sokszor ellenszéllel szemben önelfogadásra és bátor kritikai attitűdre ösztönözni a gyerekeimet, ha a társadalom minden irányából éppen az ellenkezőjét látják és hallják?

Kerestem olyan kezdeményezéseket, amelyek éppen ezt erősítik – ahová be tudunk csatlakozni, hogy valóban megélhetővé váljon az a kollektív tapasztalat, amelyet a gyermekeim önmagukkal kapcsolatban ebben a korban megélnek. Olyan kezdeményezést, amely még burkoltan sem a nemi sztereotípiákat, vagy akár a szépségipar alapvetéseit közvetíti a gyerekek felé.

A Ciklus Show-ról már többször olvastam (te pedig itt olvashatsz részletesen utána). A Ciklus Show a lányok menstruációs ciklusáról szóló program, elsősorban 11-13 éves korú lányoknak. A Ciklus Show egy szimbolikus színház, amely végigvezeti a lányokat azokon a folyamatokon, amelyek nővé érés során mindenkiben lejátszódnak. Vannak benne ösztrogén barátnők és wellness hotel a megérett petesejtnek… zene, aktivitás, részvétel és olyan foglalkozásvezetők, akik bevonnak, érdeklődnek és inspirálnak, miközben nagyon fontos munkát végeznek: szavakat adnak a történéseknek. Szavakat adnak ezeknek a lányoknak arra, ami velük történik. Szavakat adnak a testrészeiknek. Szavakat adnak ahhoz, hogy utána magukról tudjanak beszélni.

És talán éppen ez a legfontosabb, amit anyaként magamnak is megfogalmaztam: szavakat adni arra, hogy a gyerekeim képesek legyenek önmagukról, a testrészeikről, a bennük zajló történésekről beszélni. Mert az egész valahol itt kezdődik: vannak-e szavaink arra, amiről beszélni szeretnénk? Ez már önmagában felhatalmazás; olyan erő, amivel önmagunk felett képesek vagyunk rendelkezni. A szavak mögött az önrendelkezésre való képessé tétel lakozik. Ez az, amit a tabusítással, a beszédképtelenséggel, vagy a beszédre alkalmas helyzetek kialakításának hiányával olyan sokszor vesznek el már gyerekkorban tőlünk.

Talán ez a legfontosabb feladat. És ha mi magunk ezt nem tapasztaltuk meg, akkor gyerekeink révén kapunk egy lehetőséget arra, hogy megteremthessük.

Comments Disabled