Egy meddő nő levele az anyákhoz

Kedves anyák!

Néha irigylünk benneteket. Néha nem. Néha úgy érezzük, ég és föld választ el minket – pedig mindannyian nők volnánk.

Ti a „Nagybetűsek”.

De vajon kik volnánk mi, akiket a köznyelv a meddő szóval illet?

Az internetet böngészve magunkra ismerhetünk a nőben, akinek biológiai-szervi okok miatt sosem lehet saját gyereke. Igen, még lombikkal sem. Elindíthatja a hosszas örökbefogadási folyamatot, és imádkozhat, hogy időközben ne öregedjen bele a várakozásba, vagy találhat életcélt, amolyan igazit: körbeutazhatja a világot, kolostorba vonulhat, de a szívében örökre ott marad a fájdalom: miért pont ő? Le kell cserélje az álmait valami kiemelkedőre, ami betölti a tátongó űrt, pedig legszívesebben elmenekülne a világ fürkésző szemei elől.

De magunkra ismerhetünk abban a nőben is, akit folyamatosan vizsgálnak és kezelnek. A hormonbomba, a túlstimulált, az agyonkezelt. Ha már jók az értékei, ha a férjének is jók az értékei, ha már megműtötték, egyszer, kétszer, háromszor, ha már az összes vérét lecsapolták, valami akkor sem működik benne, de valójában egyik orvos se tudja, mi hibádzik a női test tökéletes rendszerében, ezért széttárja karjait, és annyit mond:

„Tessék hazamenni, kérem, próbálkozni, mert már el tetszett múlni harminc, és fogynak a petesejtek, fogynak az esélyek, kezi’ csókolom, a viszont látásra.”

Az ilyen nőre rásütik a világ egyik legcsúnyább jelzőjét: meddő, mert bizony eltelt az a bizonyos nagykönyvben megírt egy-két év, talán már három, öt, talán már tíz.

Mégis hónapról hónapra feltámad benne a remény, hogy majd most sikerül, és mosolyog, mert ostoba módon minden apró fájdalomnak örül; azt hiszi, ezúttal jelez a teste, hogy aztán a hónap második felében görcsöktől, gyógyteáktól, mesterséges hormonoktól és hisztirohamoktól fuldokolva elsirathassa a jövőt.

A családdá válás lehetőségét.

Kedves Anya! Ezek vagyunk mi.

Mi, a „kisbetűsek”.

Tartunk attól, hogy felrúgjuk biztos állásunkat pusztán azért, hogy feltöltődjünk, hogy pár hónapig kipihenjük a stresszt, mert csak azt hajtogatjuk félőrült módjára: kell a gyed, kell a gyed.

Mert még mindig tervezünk, még mindig spórolunk a csekélyke pénzből, ami a kivizsgálások és alternatív gyógymódok után a számlánkon maradt, mert hirtelen hinni kezdtünk a csodákban, Istenben, a kineziológiában, a sportban, a talpmasszázsban, és minden létező diétában, vitaminkúrában, és gyűlöljük, ha valaki azt mondja: „Ó, hát ez biztos karmikus.” „Ó, hát én ismerek olyat, akinek csak húsz év után jött össze.” Ó, biztos genetikailag összeférhetetlenek vagytok, van ilyen, keress más pasit!” „Ó, talán a lelked mélyén nem is akarsz igazán gyereket.” „Ó, neki meg neki csak négy egész öt tized vetélés és két halvaszülés után sikerült.” 

Finoman behajtjuk az ajtót az ilyen „barátok” előtt.

Kedves anyák, legyetek bármilyenek, mi nem haragszunk rátok.

Tudjuk, hogy kínkeserves volt a szülés, hogy nem aludtatok semmit az elején, hogy feláldoztátok az életeteket, hogy belátható időn belül biztos nem fogtok kettecskén utazgatni a párotokkal vagy csajos estét tartani a barátnőitekkel.

Tudjuk jól, hogy másra számítottatok, amikor belevágtatok. Azt is tudjuk, hogy semmit se tudhatunk igazán az anyaságról, amíg nem éltük át. Tudjuk, hogy közétek tartozik a családot sosem akaró, a gyerekbántalmazó, a meggondoltam-magam anya, a nem-tudom-szeretni-a-gyerekem anya is.

Mindenki közétek tartozik, de mi, meddő nők, nem.

Ha nekünk valljátok be, hogy a szívetek mélyén nem akartátok a megfogant életet a pocakotokban, elsírjuk magunkat. Kérlek, bocsássatok meg, amiért ilyenkor nem tudunk együtt érezni veletek, és nem vagyunk igazi, megértő barátnők.

Tudjuk, hogy van köztetek olyan, aki ugyanúgy küzdött a teherbeesésért, mint mi, és meg tudja becsülni, ami megadatott. Tudjuk, hogy van köztetek sok ingerült, kialvatlan, de szerető és igazi édesanya.

Bár azt állítottuk, tudjuk, mit éreztek, mostanra belátjuk: tévedtünk.

Szeretnénk mellétek állni, és veletek siratni a fiatalságotokat, de nem tehetjük, mert már mi sem vagyunk fiatalok, és sok szeretetünk raktáron maradt.

Szeretnénk átmenetileg nem aludni, dühöngeni, néha rossz anyának lenni. Közös témát szeretnénk veletek, és együtt tanakodni a játszótéren a többi anyukával a világ egyik legfontosabb témájáról: az apró lábujjak közé ragadt homokszemcsék tisztítási lehetőségeiről.

Sosem leszünk ősanyák, és nem leszünk tökéletesek sem, mert, bár megváltozunk majd, de a lelkünk mélyén ugyanúgy megéljük az érzéseinket. Nevetni-sírni akarunk, és értékesnek lenni a gyermekünk számára, kakis pelenkát cserélni, virrasztani, és aggódni, ha a nagykorú fiunk/lányunk nem jön haza éjszaka időre.

Kedves anyák! 

Kérlek, hagyjátok, hogy magunk hajtsuk a fejünket az igába, amit ti már jól ismertek. Tudjuk, hogy vigasztalni akartok minket, hogy a poklok polkára is felkészülhessünk, de kérünk titeket, ne mondjátok nekünk:

„Majd rájössz, ha neked is lesz gyereked!”, mert ki tudja, rájövünk-e valaha?

Tudjuk, hogy segíteni akartok, de kérlek, sose mondjátok, hogy „ne görcsölj rá”, mert régen túl vagyunk a kezdeti rágörcsölésen. Már egyszerűen nincs min görcsölni. Összekönnyezett párnahuzat, és vége; újabb kör kezdődik. Minden egyes ciklussal újjászületünk, csak a méhizomzatunk görcsöl rendületlenül minden hónapban.

Kedves anyák!

Bár furcsán hangzik, ti és mi hasonlítunk egymásra.

Sokszor betegnek és fáradtnak érezzük magunkat, a különbség köztünk csak annyi, hogy épp másban fáradtunk el. De van valami, ami nőként örökre összeköt minket.

Hogy mi az?

Ti is, mi is ugyanazon a kérdésen rágódunk évek óta.

Vajon jól csinálom?

Kedves anyukák!

Mi csak ámulunk és bámulunk, mikre vagytok képesek, és szájtátva bámuljuk az emberfeletti türelmet, a sok szeretetet, kitartást és családért hozott áldozatot.

Reméljük, hogy egy nap, amikor kétségbeesve rohanunk megkeresni az eltűnt kislapátot a homokozóban, fejcsóválva nevettek ránk a játszótéri padról:

„Én szóltam!”

Ölel,

Egy leendő édesanya.

Comments Disabled