Hajnal

Különös, hogy vannak éjszakák, amiket soha nem felejtesz el. Mert valami van a levegőben, mert történik veled valami, mert egy éjszaka alatt több évet öregszel. Mert meglátsz valamit, amit soha még nem láttál előtte. 

Annát régről ismertem. Látásból. Abból a fajta nőtípusból való volt, ami csak sokkal később, a kilencvenes évek végén jött divatba. Gyönyörű, önálló, független, férfifaló, bestiális szexuális energiákat kibocsátó. Pedig alig volt tizennyolc éves. Futással és kosárlabdával tartotta karban a testét, vagy inkább kínozta magát, mert szentül hitte, hogy neki tökéletesnek kell lennie. Pedig az volt. És hideg, mint a jég.

Akkor még csak tizenhat éves voltam, de máris totál gáz. A hétvégéimet ugyanúgy töltöttem, mint minden velem egykorú, kisvárosi lány: fátyolosra ittam magam valami helyen és hajnalig sakáloztam a haverjaimmal, vagy maximum átstoppoltunk valami diszkóba táncolni. Vagy kikötöttem valami mellékhelyiségben és a barátnőm fejét nyomtam a fajanszba két slukk között. Vagy éppen én voltam az, akinek a homlokát kellett tartani.

Aznap éjjel már túl voltam mindenzeken a hétvégi rutinokon és a város nevét fémjelző tábla alatt kuporogtam a fűben, nagyon gondolkodva az élet dolgairól. Simán megtehettem ezt, mert nyár volt, meleg, és az első lakótelep is legalább öt percnyi járásra volt, körülöttem csak a búzamező, lassan aratás lesz.

Ültem az árokparton és cigiztem. Gondosan odafigyelve, hogy elnyomjam a csikket, nehogy kigyulladjon a száraz préri körülöttem. Nagyon csönd volt. Én pedig kezdtem kijózanodni.

Először fel sem tűnt a halk neszezés, de aztán már nem tudtam nem figyelni rá. Keskeny sávban rengett a búza, de olyan sötét volt, hogy azt hittem, valami kutya közeleg. Nem kutya volt.

Amikor odaért mellém, őszintén elképedtem. Meg halálra is rémültem, mert nem tudtam, mitévő legyek.

Anna volt az.

Világoskék farmerja a két térdén ki volt szakadva, haja csapzottan lógott, ujjatlan pólóján sárfoltok, az arca is tiszta kosz meg vér. De az volt a legrosszabb, hogy egy szót sem szólt. Csak leült mellém és nagyokat lélegzett. Aztán kért egy cigit. Mivel én pont akkor gyújtottam rá, odaadtam neki, ami a kezemben volt. Akkor vettem csak észre, hogy remeg.

– Azt hiszem, nem fogok többet stoppolni. És otthon mit mondok majd? Hogy fociztam, vagy mi?

Nem bírtam válaszolni neki. Kezdett derengeni. És lassan hajnalodott.

– Amikor megállt a kamionos, már éreztem, hogy nem lenne szabad beülnöm. De azt gondoltam, hogy már nagyon haza kéne érni, apám ötkor kezdi a műszakot a droszton. Mindig megvárja, amíg hazaérek. Taxis. Tudod.

Bólintottam. Jó nagy darab fószer az apja, valahogy mindenki kedveli. Vidám, bajuszos csóka, az a fajta, akinek mindig van egy-két kedves szava.

– Ha nem vagyok otthon, ötre mindig kiakad. Retteg attól, hogy kurva leszek, vagy ilyesmi. Furcsa, hogy egyfolytában erre gondoltam. Ez a rohadék kamionos egyből elkezdett taperolni, aztán ahogy kiértünk a városból egyre jobban húzódtam az ajtóhoz. Teljesen lebénultam, és azt gondoltam, hogy ez velem nem történhet meg. Aztán elkapta az agyamat valami és feltéptem az ajtót. Ki akartam ugrani. Nem tudom, miért. Attól nem féltem annyira. Azt gondoltam, inkább kiugrom, mint hogy ez az állat tovább tapogasson. Erre beletaposott a fékbe, én meg leugrottam és elrohantam. Be az erdőbe. Nagyon gyorsan futottam de ez valami hosszútávfutó lehet vagy mi a franc. Utolért és elkapott hátulról.

Ezen a ponton nagyon hosszút szívott a cigarettájából.

Tudtam, hogy innentől lesz neki igazán nehéz. A mesélés meg minden. Most lesz kemény. Neki is meg nekem is.

– Rúgtam, haraptam, ordítottam, kapartam, de akkora volt a rohadék tenyere, hogy a két karomat egyben le tudta fogni. Sokkal erősebb volt nálam. Amikor fölémkerekedett, elkezdte leráncigálni rólam a nadrágomat. Nem ment neki. Elég szűk ez a farmer. Csöpögött a nyála a nyakamra, azt hittem, hogy elhányom magam, de csak ordítottam. Nem tudtam sírni. Pedig nagyon akartam, mert azt gondoltam, talán akkor megsajnál és elenged, vagy valami. Nem tudtam sírni: most sem tudok. Akkora pofont kaptam, hogy eleredt az orrom vére. De azért üvöltöttem. Akkor kezdte el verni a fejem a földbe. Azt hittem, meg fogok őrülni. Féltem, hogy meghalok. Tényleg. Nagyon féltem. Abbahagytam a sikítozást. Feladtam. Azt hiszem…

Olyan csönd lett, mint soha még azelőtt. Szerettem volna megsimogatni Annát, de tudtam, hogy most irtózik minden érintéstől. Felnőttem. Ott. Akkor.

– Be kell mennünk a kórházba – mondtam halkan.

Üveges szemmel nézett rám. Pont úgy, mintha csak most vette volna észre, hogy nincs egyedül, hogy nem a sötétségbe beszél, hanem én is ott vagyok. Mosolygott.

– Tudom.

– Akarod, hogy veled menjek? – nagyon bénán hangzott, de úgy éreztem, meg kell kérdeznem.

– Nagyon szégyellem ezt az egészet – suttogta, de a szeme segítséget kért.

– Hülye vagy. Meg kéne keresni ezt az állatot és szétverni a rohadt pofáját, meg levágni a tökeit. Szólni kell a rendőröknek is. Igen, be kell mennünk a rendőrségre – határozott, és halk volt minden szavam, magam sem értettem.

Tehetetlen lettem hirtelen. Úgy éreztem, máris elkéstünk, máris meglógott a rohadék.

Anna felállt és messzire pöckölte a csikket, bele a búzatáblába. Kifújta a füstöt és mosolygott megint.

– Mindig megjegyzem a rendszámát a kocsinak amibe beülök.

Mintha csak évek óta tudta volna, hogy ez egyszer meg fog történni. Elindultunk hát a taxiállomás felé. Hat kocsi állt a droszton. Anna apja is ott volt.

Tiz perc múlva egyszerre lőtt ki mind a hat. Anna a kórház felé tartott, hátul ültem vele és fogtam a kezét. A másik öt autó a főút felé ment, az ablakból láttam még, hogy a sofőrök a rádiójukba beszélnek.

Felszabadult az adrenalin, reménykedtem benne, hogy ami most következik, az az igazságszolgáltatás lesz. Reggeledett már erősen, láncban dohányoztunk. Hányingerem volt.

Anna végre elkezdett sírni, apja pedig a körmeit rágta és százzal kotort. Aztán padlófék. Bevertem a fejem az anyósülés támlájába. A férfi megállt és kiszállt az autóból. Csak így, szó nélkül. Visszafelé indult el, és megállt. Mint, akinek földbe gyökerezett a lába. Kiszálltunk hát mi is. Perceken keresztül álltunk, és néztünk egyenesen előre.

Soha nem láttam még milyen vörösen tud lángolni egy egész búzamező.

Comments Disabled