Ismerlek, hisz mindig is ismertelek, nő vagy, mint én…

Ismerlek. Ismerem a fáradt tekintetedet, ahogy végigmész reggel a járdán és azon gondolkodsz, vajon hová tűnt a reggeled, a tegnap estéd. Aztán belenézel a kirakatba és azt gondolod, hová tűntél te… volt már jobb napod is.

Ismerem a mosolyt a szád szegletében, amikor valaki felsegíti neked a buszra a babakocsit, mert olyan ritkán történik meg és olyan hálás vagy egy cseppnyi figyelmességért. És ismerem a lemondással teli legyintésed is, amikor senki nem adja át a helyét a buszon, pedig láthatnák, hogy mindjárt szülni fogsz. Persze csak az öreg nénik állnak fel. Nem érdekes.

Ismerem a rohanásaidat, amikor annyi időd sincs, hogy normálisan megfésülködj, mert még harminckét dolognak kéne beleférnie a napba, és a fésülködést simán el lehet fedni egy kötött sapkával télvíz idején – hiszen annyi más fontos dolog lenne még. Menni kell, futni, tovább, mert mindig várnak valahol. Ismerem ezt az érzést – el fog múlni. Vagy nem.

Ismerem az estéid nyugalmát, mikor elégedetten dőlsz hátra, hiszen eleget dolgoztál. De ismerem azt is, amikor még éjszaka sem hagy nyugodni egy gondolat, egy fél mondat, egy elégedetlen főnök, kolléga, ügyfél, gyerek, társ. Valaki mindig elégedetlen. Lehet így leélni egy életet? Pedig ismerlek, néha te is elégedetlen vagy, még magaddal is. Légy őszinte. Gyakran.

Ismerem a félelmedet, ahogy fogadsz egy idegentől egy félmosolyt, egy kedves gesztust, pedig már sokkal messzebb jársz. Félsz, hogy elég felkészült vagy-e? Hogy készültél-e? Hogy meg tudsz-e mérettetni? Meg tudsz.
Ismerem a félelmedet a bukástól, és a bizalmadat abban, hogy bármi történjék, holnap is lesz nap. Mert a Mama azt mondta – nem is lehet másként.

Ismerem a bizonytalanságodat a világban, a világodban, a mások világában. Vajon normális mércével mérjük egymást? És magunkat? Ismerem kételkedésedet: jó vagyok másoknak? Jó leszek majd valakinek? Jó leszek NEKI? Meddig leszek jó neki? Meddig lesz Ő jó nekem? Mikor jön el a pont, hogy már nem tudunk mosolyogni a veszekedéseink után? Létezik túl mély seb?
Ismerem a reggeleidet. Ismerem az estéidet… Ismerem a borongós hangulatot, amikor jó egyedül lenni a tömegben, a zajban. Jó ott lenni, pedig bárhol máshol lennél szívesebben ebben a pillanatban, ezen az estén.

Ismerem az örömöt, amit a víz ad, a nap, a hideg tél. Tudom milyen egyedül lenni a takaró alatt, és milyen jó, ha valaki mégis játszani hív. A gyermekektől tanuljuk: mindig kell a játék. Talán ez az életünk értelme: hogy gyerekként megtanítsuk a felnőtteknek azokat a dolgokat, amelyeket elfelejtettek: hogy a sírás után azonnal lehet nevetni, hogy nincs olyan, hogy haragtartás, hogy a barátságok egy pillanat alatt születnek, hogy osztozni kell mindenen, hogy minden reggelt hatalmas mosollyal kell kezdeni… És még millió dolgot.

Ismerem a fáradtságodat a nap végén, mikor mindenkit a pokolba kívánsz, de mégsem akarod, hogy magadra hagyjanak. Ismerem a rosszkedved, a jókedved. Ismerem a vágyadat, hogy elég volt az önsegélyező okoskodókból, akik szerint soha ne add fel. Mert néha feladod. Aztán kezded elölről. A soha ne add fel néha úgy működik, hogy egyszerűen feladod. Nem kell mindent megoldani. Nem kell beleállni minden konfliktusba.
Ismerem a felszabadító mámorát a semmittevésnek – az élet néha megoldja.

Ismerlek. Én vagyok te.

Comments Disabled