Én voltam a lány, aki senkinek nem kellett…

Mindenki rajong érted, te vagy a sörcsaposok gyöngye és minden pasi, akiről titokban álmodozol azt kérdezgeti, egy ilyen jó csajnak hogyhogy nincs pasija? Na pont így, hogy mindenki ezt kérdezi és nem hajolna át érted a pulton…

Annak idején rendre megtaláltak engem azok a jószándékú felnőttek, akik előszeretettel rémisztik meg a hozzám hasonló gyerekeket. Ott vannak a tolakodó ölelések, a cuppogós puszik és a kéretlen jótanácsok. Alig lehettem négyéves, amikor már azzal kellett szembesülnöm: „Te milyen magas lány vagy, jó nehezen fogsz ám férjet találni magadnak!” Azt sem tudtam, mi az, hogy férj és miért kéne nekem azt a dolgot megtalálnom. Meg különben is, miért baj, hogy nagyobb vagyok, mint a többiek?

Nem mondanám, hogy furcsa gyerek lettem volna. Igaz, nem kötöttek le annyira azok a dolgok, amik a társaimat. A véget nem érő fogócskázásnak sosem láttam értelmét, sokkal szívesebben ücsörögtem az óvónéni ölében, és csillogó tekintettel figyeltem, ahogy az ABC-t tanítja nekem. Idejekorán a szavak szerelmese lettem.

Nem voltam én különc kölyök, voltak barátaim. Mindig. Könnyen el tudtam játszani azt, hogy olyan vagyok, mint ők. Egy darabig. Tíz évesen már a felső tagozatosokkal lógtam, és csöpögős szerelmi történeteket írtam a kedvenc zenekarom gitárosáról. Ez idő alatt minden barátnőmnek a kisvárosi focicsapatból lett fiúja, és bár én néztem ki a legidősebbnek, mégis csak „A Pici” voltam. A Pici, akit a nagyok beküldtek a cigiboltba, mert már kinézett vagy 16-nak, a Pici, akit meghívtak a titokban szervezett házibulikba, mert jó arc. Nem voltam más, csak jó arc. A lány, akit sokan szerettek, és mindenkinek haverja. A lányokkal csak korlátozott számban jöttem ki jól, a fiúknak legfőbb bizalmasa lettem. Belefért az időmbe, nem foglalt le senki magának.

Páratlan tinivé cseperedtem, teljesen egyedülálló jelenség lettem. Azt mondták, majd a középiskolában eljön az én időm, hiszen nem kell 14 évesen fiúzni úgy, ahogy a többi lány teszi. A gimi valóban elérkezett, csak az a bizonyos „én időm” nem kapott rá meghívót. Vártam a nagy és elsöprő szerelmet, a Fiút, akivel annyira egymásba szeretünk, hogy megírjuk a világ legszebb lovestory-ját és sosem járunk senki mással.

Szenvedélyes álmokkal, hol türelmesen, hol türelmetlenül vártam azt a szerencsétlent, aki végre ráveszi magát arra, hogy járjon velem. De csak nem érkezett meg, hiába voltam én továbbra is a jó fej lány, a mindenki haverja. Az idő múlásával a magabiztos megjelenéshez egy összetört lélek társult. Egy művészpalánta lakozott bennem, aki remélte, hogy egyszer lesz olyan, aki aztán tényleg megérti. Így lett az, hogy valakinek a tanítás utáni turbékolás, nekem a klasszikus férfiak jutottak: King, Salinger, Shakespeare…

A pubertás évek nyarán a balatoni kiskocsma pultjában robotolva körül zsongtak a teremtés koronái, áhítattal figyelték, ahogy a sört csapolom és az asztalt takarítom. Folyamatosan azt kérdezték: Hát mégis, hogy lehet az, hogy neked még nincsen pasid? Belül persze bömböltem, mert fogalmam sem volt arról, miért alakult így. Tényleg nem. Hiszen üdítő társaság voltam, vicces és nagyszájú. Nem kurvultam, nem keringtek rólam szaftos pletykák. Nemet tudtam mondani, ha egy fiú „csak azt” akarta, céljaim voltak és persze mindenről akadt véleményem. Plátói szerelmek fűztek egy-egy kivételes lovaghoz, akiknek mindig volt egy kedves kis szava hozzám: De…

Mert mindig van egy de.

„Olyan jó fej vagy, de… Te annyira más vagy, mint a többi. Te annyira komoly lány vagy. Te annyira jó vagy, én aztán tényleg nem akarlak elrontani téged.” 

Ezen mondatok sokszori végighallgatása után már valóban nem voltak nagy elvárásaim, csak valaki végre ne kizárólag a barátot lássa bennem. De azért lásson túl a nagy cicin és a vörös hajon.

Az életem haladt tovább, a tini évek elszálltak. Leérettségiztem, a szalagavatón a felszínes népszerűségnek köszönhetően az én fejemre került a bálkirálynőt megillető műanyag korona. Csak éppen a legfelső toronyba nem akart eljönni értem a herceg. Nem kellett a fehér ló, vonatra szálltam és a fővárosba költöztem. Az egyetemi bulik ivósjátékában csak én nem tudtam vicces, de kellemetlen szexsztorit mesélni, mert még mindig a gyertyafényes Elsőre vártam.

A jó fej lányból tehát nő lett. A 21. század húsz éves szüze, aki már nem éri be Shakespeare-rel, csak az Igazival…

Comments Disabled