Hét dolog, amitől agybajt kapunk az oviban

….és ez nem feltétlenül az óvoda vagy a pedagógusok hibája. Ezt azért szögezzük le gyorsan, mert nem venném a lelkemre, ha pont az óvónéniket bántanám meg. Viszont tagadhatatlan, hogy vannak dolgok, melyekkel minden szülő szembesül, mikor oviba adja a gyerekét, melyekből most összegyűjtöttünk egy csokorra valót. 

1: Ha már beindítottuk a panaszkohókat…

Kezdjük a sort a saját gyerekünkkel. Szánom-bánom, de néha elkövetem azt a hibát, hogy ennivaló nélkül megyek a gyerkőcökért az oviba. Tudom, tudom, ez főbenjáró bűn.
Naná, hogy ilyenkor nem ettek se ebédet, se uzsonnát, kopog a szemük az éhségtől és egetverő sírás-rívásban törnek ki, amikor közlöm velük a szomorú hírt. Az már csak hab a tortán, hogy az egész ovi is összeszalad a lármára. Persze ilyenkor én vagyok a szörnyű mami, még akkor is, ha elmondom, hogy útba ejtjük a pékséget hazafelé. A hisztirohamot azonban semmilyen égi hatalom sem csillapíthatja…

0120e3aa94d725cc74435a9a48ec233a

2: Az óvónénik diszkrétek és tapintatosak. Kivéve, aki nem

Ha épp rossz napja van, akkor szidja a gyerekeket (jó esetben az érintett nem hallja, de akkor meg a háta mögött, na mindegy, egyik rosszabb, mint a másik), röpke tíz perces monológjában velősen összefoglalja, hogy mennyire fárasztó ez a szakma, rettenetes, hogy milyen kiborítóak a gyerekek, nem is beszélve a szülőkről. Ja, és mindezt nekem, a szülőnek.

Én meg csak állok vigyázban, megszeppenve és azon gondolkozom, hogy ez miért tartozik rám és vajon az utánam jövő szülőnek meg majd minket szid?

 

giphy

3: Köszönés? Helló?!

Nem értem azokat a szülőket, akik valamiért nem tudnak (vissza) köszönni. A miénk viszonylag kicsi ovi, mindenki ismer mindenkit: gyerekek, óvónénik és a szülők is természetesen. De van az az embertípus, aki egyszerűen nem képes köszönni, ha meggebed akkor se. Ő ilyen, így kell elfogadnunk. Most eltűnődhetnénk, hogy talán nem tanították meg rá, vagy derogál neki, de erre igazán ne pazaroljuk drága időnket. Nekünk, akik képesek vagyunk erre az alapvető dologra, kicsit furcsának tűnik ez a viselkedés, de meg kell próbálnunk erősnek lenni és túllépni rajta. Jó, ha nagyon akarjátok egyszer még lehet próbálkozni (na jó, kétszer) de aztán elég! Nem jó túlzásba vinni a dolgokat: vagy jobb, ha soha többet nem köszönünk neki, vagy pedig mindig köszönjünk neki, azért, mert mi így tartjuk udvariasnak és magunknak nem akarunk csalódást okozni – nem pedig azért, mert azt a soha meg nem érkező visszaköszönést várjuk.

JaHYSEO

Apropó, az idegesítő szülők uszályán már utaztunk egyszer:

5 „anya és apa”, akitől falra mászol

Amikor egy párnak gyereke lesz, anya és apa születik. De még valamik lesznek: szülők. Így együtt. Kovács apuka és anyuka, akik a kis Kovács Marci szülei. Irritálóak. A többiekkel meg is beszéled ezt. Ne legyen bűntudatod, rád is van egy jelző, téged is kidumálnak a hátad mögött. (Humorérzékkel felvérteződve tessenek …

4: Ami az enyém az a tiéd is? Nem mindig

Tudom, sok jó ember kis helyen is elfér. Főleg, ha még a másik szekrényét is használhatja. De azért hadd forgassam a szememet (ha lehet, kicsit puffognék is), amikor reggel már megint azzal találom szembe magam, hogy a szomszéd cucca elfoglalja a fakkunkat. Mert van az a szülőtípus, aki, ha nem tudja már a saját részükbe bepasszírozni a gyerek kabátját, pulcsiját, akkor gond nélkül pakol a máséba. Vagy egyenesen úgy pakol, hogy mi, aki nyilván sokkal kisebb helyen is elférünk, mint ők, még véletlenül se férjünk hozzá ahhoz a miniatűr területhez, amit hagy nekünk.

Bitch-gifs

 

5: Miniatűr zsarnokok

Ezelőtt csak hírből ismertük az olyan kis zsarnokokat, akik megmondják a befolyásuk alá vont társuknak, kivel barátkozhatnak (velük), kivel játszhatnak (velük), és egyáltalán mit játszhatnak. Ha véletlenül mással is megpróbálnak játszani, akkor szigorú arccal elrángatják őket onnan. Egyszer az egyik lányom is ilyen viszonyba bonyolódott az egyik csoporttársával és nem volt kis falat lejátszanom a meccset a gyerekkel…

deb4e95e0635e6da7cdac39cafb1cbc4

6: Csííííííz!

Holnap fotózás lesz az oviban. Az évek, meg a rutin most is segítenek, hogy elképzeljem, milyen csodálatos fotók készülnek majd. Csupa természetesség, sehol egy erőltetett mosoly, semmi kifacsart póz. Jól van, nem leszek igazságtalan, már láttam tényleg jó ovis fotókat is. Minden negyedik alkalommal (mert évente kettő fényképezés fixen kell, hogy legyen, nehogy már kép nélkül maradjunk a gyerekekről az okostelefonok korában…).. De kérdem én, nem tudnánk valahogy, valamit változtatni ezen az 1980 óta honoló szörnyedvényen? Gyönyörűek a gyerekek, úgy szeretne minden szülő normális fotókat!

xu7WsCMQHKVEQNBDcquN_Vogue Kid

 

7: Végül azok a nagyon tetű dolgok

Ó, és majd’ elfelejtettem a tetveket. Pedig úgy imádjuk őket. A legjobban pedig azt, amikor a tetűinformáció valahogy elakad. De tudjátok mit, ebből se csináljunk nagy ügyet, végtére is nem olyan nagy cucc egyenként lehuzigálni a sörtéket a hosszú hajszálakról. Valamint azzal sincs semmi baj, hogy lázasan-taknyosan behozzuk a gyereket; ugyan már, biztos senki nem fogja elkapni. Nonszensz!

but-why

Most jönne a „cikkünk folyamatosan frissül” mondat, de inkább lassan kifújom a levegőt, mert egyrészt minek idegeskedni – másrészt legalább minden nap fel vagyok vértezve, hiszen van egy sejtésem, hogy a suliban még ennél sokkal cifrább dolgok várnak majd rám…

raw

Comments Disabled