Ezért tetszik mindenkinek annyira a Mindenki

Aki látta a filmet, az egytől-egyig a szívébe zárta ezt a rövid, de annál kedvesebb alkotást. De vajon miért van oda mindenki annyira a Mindenkiért? 

 

Röviden a történetről: A 25 perc hosszú Mindenki a kilencvenes évek elején játszódik egy magyar általános iskolában. Az új diák, Zsófi, nagyon szeretne bekerülni az iskolai kórusba – ami nagyon könnyen is megy, mivel az iskola igazgatója azt vallja, hogy minden gyerek számára nyitott a kórusuk, mely nagyon sok hazai és nemzetközi díjat is bezsebelt már. Az első kóruspróba végén a csinos és kedves(nek látszó) Erika néni magához hívatja Zsófit és kéri, hogy énekeljen egyet. A kislány hangja teljesen átlagos kislányhang – de a sikerhajhász tanárnő szerint nem elég jó, így megkéri Zsófit, hogy a következő próbától

tátikázzon

és csak

a fejében énekelje a dalokat.

20170124mindenki-oscar-2017-topkep2

Zsófi természetesen nagyon elszontyolódik a dologtól, amit később újdonsült legjobb barátnője, a kivételesen szép hangú Liza faggatására végül bevall. A tátikázásos titok kipattan a kórusban és kiderül, hogy a kórus csaknem fele tátog. A gyerekek ezután összebeszélnek és a film végén a saját módszerével büntetik meg a tanárnőt.

605554203_1280x720

A kedves és szerethető történet egyrészről apró dicshimnusz az összetartásról és a közösség erejéről, másrészről viszont sokkal több ennél. A Mindenki egy évtizedek óta begyökeresedett, szörnyű pedagógiai modellt mutat be, melyben a tanár a siker elérése érdekében semmibe veszi a gyerekek érzelmeit. Erika néni karaktere pont azért olyan hiteles, mert egyszerre csinos, fiatal tanárnő, akire felnéznek a gyerekek, akire hasonlítani akarnak – másrészt pedig irtó kedves cukormázba áztatja a nagyon aljas manipulációkat.

És a helyzet az, hogy mindenkinek az életében volt egy Erika néni.

Miután megnéztük nővéremmel a filmet, mondta, hogy vele egy az egyben ugyanez történt 9-10 éves korában: megmondta a kórusvezető nő, hogy ő ezentúl csak tátogjon. Nem is mert utána énekelni már soha életében, egészen a mai napig. Ha évekkel később, gimiben felszólították énekórán, kerek perec megtagadta az éneklést és simán vállalta a karót is érte. Ezt most húsz évvel később kellett anyukámmal együtt megtudnunk – hamár elfojtásokról beszélünk. A barátommal is hasonló történt még általánosban: szintén megmondta az énektanár, hogy tátogjon, rossz a hangja.

mindenki1

Persze nem csak énekórákon történik ilyesmi. A Mindenki mindannyiunkról szól, akiket beállítottak a kosárcsapatba, csak azért, hogy évekig a kispadon ülhessünk. Azokról, akik baromi tehetségesek voltak irodalomból, de ennek örömére azt kapták a matektanártól, hogy semmire se jók. Meg akik jól rajzoltak és azt mondta egy másik tárgy tanára, hogy a rajz nem tudomány, a készségtárgyakból nem lehet megélni, úgyhogy nem alkalmasak az érettségire.

Sem az életre.

Volt olyan osztálytársam, aki emiatt ott is hagyta a gimit, semmirekellő szarnak érezte magát és kiszállt 16 évesen, nem érettségizett le. A nyilvános megaláztatásokra, mikor a tanár az osztály előtt olvas fel egy gyerek dolgozatából, hogy mennyire béna, hadd röhögje ki 24 ember ezt a 25-ödiket, biztos jó lesz neki. Azokról is szól ez a film, akiket kiskorukban a tanár személyesen, négyszemközt alázott meg és vett el tőlük valami nagyon fontos dolgot: a lelkesedést és az önbecsülést. Azután a gyerek kikullog a tanári szobából, lefele néz, gyűlik a gombóc a torokban, csorognak a kövér könnycseppek, amiket gyorsan el kell törölni, gyorsan meg kell érni, a tanárnak igaza van, nem vagyok jó semmire sem.

A cikk írása közben is ökölbe szorul a kezem, ha ezekre a „pedagógusokra” gondolok, akiket a szememben komolyan kevés választ el a bűnözőtől. Leírhatatlanul hatalmas törést tudnak okozni ezek a gusztustalan játszmák egy gyerekben: könnyen lehet, hogy egész életében nem fog tudni teljesen felépülni belőlük és végigutazza az életet egy önutáló, önbecsmérlő vakvágányon.

mindenki1-1024x576

Ha pedig valaki azt mondja nekem erre, hogy kevés a tanári fizetés és a pedagógus is ember, akinek lehet rossz napja, meg mindenki kapott már kritikát és senki nem halt bele, annak ezúton küldöm ezt a filmet, csatolmányként pedig egy középső ujjat.

A pedagógia hivatás, nem pusztán szakma: emberi sorsok dőlhetnek el egy-egy pedagógus kezében.

Ha egy tanár ért az irodalomhoz, de nem ért az emberekhez, írjon otthon műelemzéseket, de be ne tegye a lábát egy osztályterembe és ne törjön ketté gyerekeket. Ha egy matektanár belefáradt a rendetlen gyerekekbe és az életbe, meg a kevés fizetésbe, akkor a keseredettségét kérnénk szépen hajtogassa bele egy ruhaüzletbe vagy gyúrja bele egy pékségben a mákostésztába ugyanennyi pénzért, de ne mérgezze a gyerekeket és ne fossza meg őket már csírájában az önbizalmuktól.

20170124szamosi-zsofia-a-mindenki-cimu

Magyarország tele van Erika nénikkel és elnémulva megtört Zsófikkal.

Ezekből az undorító ügyekből pedig szinte semmi nem jut el a (gyakran ugyanolyan szigorú és teljesítménykényszeres) szülőkig, mert a gyerekek mélyen magukba fojtják a megaláztatásokat. A film végén látható gyermeki összefogás természetesen a lehető legjobb dolog, ami egy gyerek lelkével ilyen esetben történhet: a tehetségesebbek és kitüntetettek sorsközösséget vállalnak az elnyomottakkal. De sajnos ez a ritkábbik eset és legtöbbször a Zsófik éveket tátognak végig, benne maradnak a kórusban, nem mondják el senkinek, hanem elfojtják.

cropped-Mindenki_Liza_choir_

Tényleg olyan fontos versenyeket nyerni, hogy mi legyünk valamiben a legjobbak, ha ez csak mások megnyomorításával elérhető? Az éneklés a gyerekeknél egy lelkesítő, szeretetre buzdító, közösségépítő dolog: a filmben pontosan az éneklés szeretetét veszik el az elnémított gyerekektől. Pedig, ahogy Kodály Zoltán mondta:

“…Nem sokat ér, ha magunknak dalolunk, szebb, ha ketten összedalolnak. Aztán mind többen, százan, ezren, míg megszólal a nagy Harmónia…”

A Mindenki azért ennyire hatásos, mert tökéletesen tudunk azonosulni a kislány sorsával. Nem egy pátoszos történet háborúkról, gyönyörű tájakon játszódó szerelmekről, nagy tragédiákról, politikáról. Hanem egyetlen, apró osztályterem apró, negédességében még kegyetlenebb sorsfordításáról egy kislány szemén át. Azonosulunk, mert mindannyian megéltük, ki-ki a maga csatáival. És ez elég szomorú. De nagyon reméljük, hogy ez az Oscar-díjat teljesen jogosan megnyerő magyar alkotás végre felnyitja a szemét mind a pedagógusoknak, mind pedig a szülőknek, hogy egy rendszer, amelyben megalázunk és elnémítunk másokat a mi sikereinkért, tarthatatlan.

Sing2

Elfogadással, szeretettel, támogatással és a közösség erejébe vetett hittel (kit érdekel, ha kicsit hamis?! Nem nyerünk így versenyeket, hát aztán: legalább lesz egy pirospozsgás és boldog kislány, aki egész életében szeret majd énekelni – nem ezerszer fontosabb ez?!) nem csak okos vagy sikeres, hanem önmagukkal békében élő, a világ felé szeretettel forduló, jó embereket neveljünk a gyermekeinkből. Erre tanít a Mindenki és ezt nem tudjuk elégszer megköszönni.

És milyen jó lenne, ha mondjuk tíz év múlva megmutatnánk a mostani, új generációnak a filmet, ők meg csak néznének ránk, hogy hát szép film, de velük ilyen sohasem történt…

Comments Disabled