Advertisement

Muszáj megmagyaráznom, ha nem szülök?

A lányokat már kezdetektől rózsaszínbe öltöztetik, fésülgetni való babákat kapnak karácsonyra, és már a legelején szavak nélkül közlik velük: ez lesz a dolguk. Anyák lesznek, szülnek és nevelnek. De mi történik akkor, ha valamiért… ha valamiért mégsem. Csepely Zsófi és Tillinger Zsófi írása.

Nem akarunk szülni. Még nem.

Bár a huszonéves lányok fejében fel-felvillan a kép, hogy az ő édesanyjuk ennyi idősen már legalább egy gyereken túl volt, nekik még nincs itt az idő. Ugyanakkor az sem ritka, hogy az általános iskolai osztálytalálkozóra valaki már pocakkal érkezik. Ezeket a lányokat rendszerint a felcsinált jelzővel illetik, de gyakorta elhangzik a zabigyerek, és a „hamar bekapta a legyet” is. Szóval, ha egy lány fiatalon szül, akkor egészen biztos, hogy felelőtlen és alkalmatlan. Elképzelhetetlen az a lehetőség, hogy csak szimplán nem akart beállni a Karrier kapuját döngető nők közé. Manapság a lányok elfogadott természetességgel tovább tanulhatnak, felpróbálhatnak több férfit is (persze, nem túl sokat, mert akkor már ribancok lesznek) és élhetnek szabadon.

Egy mai csaj hamarabb képes kirepülni a fészekből, látta az anyját, hogy hogy is kell ezt csinálni… és csinálja is! Lakást bérel, dolgozik, tanul, ellátja magát. Felnőttségi szintre lépvén keresi azt a férfi társát, aki hasonló elképzelésekkel, tudatosan halad A-ból B-be. Csak mára már megfordult a világ. A mai csaj képes szinte mindent megoldani egyedül, férfisegítség nélkül. Ezzel a tudatossággal hajszoljuk bele a férfiakat az anyjuk szoknyája mögé, és csodálkozunk, hogy csak egy estére akarnak onnan előmászni.

„Család és gyerek? Na hagyjál békén…”

Beleszerettél, belegabalyodtál, mélyre húzott. A kérdés, lemond-e az agglegény életmódról a kedvedért? Mindannyian ismerjük őket. Ismerjük a típust, és akarjuk is őket. Mellettünk, magunkban, az életünkben. Aztán többszöri nekifutás után elkönyveljük: csak egy újabb alkalmatlan alak. Tévedés? Ők azok, akik …

Okkal merül fel a kérdés, hogy egy húszas éveit taposó lány mégis melyik előre megírt szereppel azonosuljon? A felcsinált lányéval, vagy az öntudatos nőével? Játssza el, hogy esetlen és megmenteni való hajadon? Legyen „önmaga”, vállalva a kockázatot, hogy így jóval később fog „elkelni”? Esetleg vállalja be felnőtt életének a kezdetén, hogy ő mindig is nagy családról álmodozott és vágjon bele az évtizedekig tartó gyereknevelésbe – miközben szinte még ő maga is gyerek és sohasem próbálta ki, milyen szakmához lenne tehetsége?

Nem akarunk szülni. Most nem.

Ha a még nem szülök mellett dönt egy nő, akkor elkezdődnek azok a megismételhetetlen, visszahozhatatlan évek. Önmagunk húszas évei. A kurva kemény és ugyanilyen fantasztikus évek, melyekben tanulunk és tanítanak, lázadunk a rendszer ellen, önmagunk ellen, a világ ellen, minden ellen – miközben ugyanezzel az elánnal meg is akarjuk hódítani, a bakancsunk alatt akarjuk tudni a golyóbist. Visongunk az örömtől, hogy megkaptunk egy állást, jól berúgunk ennek örömére a barátunkkal, majd fél év múlva rájövünk, hogy mégsem ez volt az álmunk, kilépünk, és ennek örömére jól berúgunk a barátainkkal, mert a barátunkkal közben már vége lett.

Telnek az évek és aztán a napi tizenöt elküldött cévé és a telefon biztos térerős helyre rakása (hátha már végre felhív valamelyik, istenemjelezzenekmárvissza, egy nem is jó, csak hívjanak már fel ezek a rohadékok), rossz, jó, jobb, rosszabb, majd még jobb lehetőségek után elérkezik.

Igen, megtörténik.

Az az eddig elképzelhetetlennek tűnt, éteri pillanat, mikor megkeresnek állásajánlatokkal. Mikor visszamondod az állásajánlatokat. Mert nem elég jók. Hozzád, a tudásodhoz, amit négy szakítás, három viszony, a Bortársaság egyéves készletének fokozatos elfogyasztása és a hátizsákba pakolós stoppolások között letettél szakmailag az asztalra.

Egy édesanya büszkeségét semmihez sem lehet hasonlítani, mikor a kicsi babája kigügyögi az első szavakat, vagy 2001: Ürodüsszeiás pátosszal megteszi az első emberi lépteket. Ugyanígy nem lehet semmihez sem mérni ezt a fajta büszkeséget, mikor mindjárt harminc leszel és elérted. Elérted, hogy a szakmádhoz értő, elismert ember legyél, aki ugyanannyira becsüli a hivatását, mint amennyire mások őt megbecsülik.

És akkor lassan, küszöb alatt bemászkál a gondolat, hogy már mindjárt harminc leszek, lassan kéne egy gyerek. Miért? Fogalmam sincs, nem érzek se jót, se rosszat, mikor egy gyerekre gondolok az életemben. Semmit sem érzek. Csak azt, mennyire oltárian messze van ez még. A gyerek egy fiktív létező, egy elképzelt valóság egy olyan világból, amelyben már mindent letettem az asztalra.

De épphogy csak most kaptam meg azt az asztalt, amire mindent letehetek. Szakmailag, nem pelenkaügyileg.

Barátom is lenne hozzá. Ha jól kiszámolom, még pénzem és akár lakásom is lenne hozzá. Csak per pillanat egyszerűen időm nincs rá. Most nincs.

Nem akarunk szülni. Már nem.

Érzésről beszélnek az Édesanyák. Hogy azt egy nő érezni fogja, ha szülni kell. Mert kell. Ugye… Mert nőnek született, méhe van és havi menstruációra – mint örök kárhozatra – lett ítélve. A gyermek egy áldás, egy életre szóló ajándék. Régen még a szerelmünk gyümölcse volt, manapság gyakran csak a válópereken ide-oda rángatott ingóság.

Ugyanis sokan elfelejtik, hogy egy gyereket nem csak „bevállalunk”, nem csak megszülni kell. Őt fel is kell nevelni, és még felnőttként is kötelezettségek állnak fenn, hogy segítsék. Egy gyerek nem csak 18 évig tart. És 18 év sem „csak”. Mert a felnőtt is a gyerekünk marad.

Manapság egy nő a hagyományos útról letérve is megoldhatja a „magok” beszerzését, maszatolás nélkül, de nézzük most a tradicionális lehetőséget: adott legyen egy társ, akivel közösen létrehozza és egyengeti útját az utódnak. Mert jó esetben, ha valaki anya lesz, akkor feleség is. De hogy állunk a járulékos szerepekkel? Hogy a Nő legyen megbízható barát is, tüzes szerető, tip-top „bejárónő”, Michelin-csillagos mesterszakács, és mindent fejben tartó személyi titkár is?

A nő feladata, hogy még fiatalon férjhez menjen és szüljön. Mert fiatalon még kisebbek az egészségügyi kockázatok, jóval türelmesebb és természetesen még naiv lelkesedés hajtja. Kevésbé elfogadott az a jelenség, ha egy nő nem akar beállni a sorba. Társat szeretne és nem egy koloncot. Ha még egy ideig kereste is az életre szóló szerelmet, akkor is előfordulhat, hogy a negyedik X-hez közeledve már azt mondja, hogy nem kell férj, nem kell gyerek.

Mondhatja-e egy nő azt, hogy nem akar mellékszereplő lenni a saját életében? Megteheti-e, hogy csak a maga érdekeit nézi? Rossz nő az, aki nem veszi fel a kötelező szerepet? Hogy ha valaki csak azért nem szül, mert egész egyszerűen nem szeretne.

Mert nem érzi.

Nem jött az érzés, nem találta meg a társat, vagy csak egyszerűen nem… Mert nem vagyunk egyformák. Mert nem kötelessége egy nőnek szülni. Nemegyszer láthatjuk azokat a túlhajszolt édesanyákat, akiknek ezer más céljuk lenne a saját életükben, csak a társadalom és a szűk ismeretségi kör megalkotott számára egy karaktert, aminek eleget kell tennie.

Magyarázkodunk, mentegetőzünk. A testünkért, a döntéseinkért, a vágyainkért. Vajon mikor engedjük el a sztereotípiákat? Mikor felejtjük el végre, hogy nem lesz egy lusta és kitartott fehérnép az, aki „csak” főállású anya? Mikor tűnik el az a kép a társadalom szeméből, hogy öntelt, karrierista bérnőstény az a nő, aki csak simán Nő szeretne lenni? Mikor mondhatjuk ki szabadon, a még nem, most nem, már nem magyarázkodásai helyett egész egyszerűen az igent vagy a nemet?

(Nyitókép: Thelma & Louise film)

Comments Disabled