Levél egy szerelmes fiúnak, akit a barátságzónába tettem

Tudom, nagyon jó barátok voltunk kezdetben. Abban az időben hittem még ebben, most már tudom, hogy nem működhet ez férfi és nő között. Elég jól ki tudtad használni ezt a pozíciót, mert barátként mindent elmeséltem arról, milyen szerelemre vágyom igazán. A végén pontosan ilyet akartál adni nekem.

Tudom, sokat hibáztam. Egészen másként kommunikálok általában az emberekkel, mint kéne. Veled is így tettem. Sokat játszottam flörtölőset, viccelődtem azzal, milyen lenne, ha a férjem lennél. Te nem nevettél. Csicseregtem és erőt adtam, én voltam a napfény fásult életedben. Ennek persze örültem. Jó jónak lenni. Számíthattunk egymásra, bizalmas titkokat meséltünk el. Pontosan annyi figyelmet kaptam tőled, amennyire igényem volt. Amennyit az aktuális pasimtól éppenséggel nem kaptam meg. Beleszerettem ebbe a helyzetbe. Te pedig belém.

Bámulatos és gyönyörű nőnek éreztem magam a barátságunkban. Itt már észlelnem kellett volna, hogy ez veszélyes, ennek ellenére még mélyebb vizekre eveztem. Aztán jött egy érzés, azt gondoltam, én is szeretlek téged. Úgy. Azt akartam, hogy lépj ki az évek óta döglődő kapcsolatodból, és legyünk együtt mindenestül.

Mint a legtöbb csoda, ez is csak három napig tartott. Elindultál értem akkor este. Azt mondtam, veled tartok, érdemes belevágnod, mert én is érzek. Sétáltunk a Szabadság-hídon az első hivatalos randevún, és megcsókoltál éppen a közepén. Romantikus volt… és én az ég világon semmit sem éreztem.

Nem azért, mert rossz volt, vagy mert Te vagy rossz. Sőt, még én sem vagyok az, bármennyire szeretnél ebbe kapaszkodni. Egyszerűen csak nem éreztem semmit. Azt hittem, rajtam van a piros cipellő, de csak bádogember voltam. Emlékszem, mérhetetlen pánikba estem. Most mi a fenét tegyek? De nem rohanhattam el, hátra volt még a randevú java.

Az este során sikerült megbeszélnünk a kettőnk kapcsolatát. Félve, de kiböktem, hogy én mégsem érzek többet irántad, de azért… maradjunk barátok. Naivan azt hittem, elfogadod a dolgot, úgy tűnt, egyet is értesz.

Óriási csapásként ért később a valódi reakciód. Másnap. Meg harmadnap. Meg egy hónappal később is. Fegyverként használtad a dühödet. A bizalmas titkaim eszközökké lettek a kezedben, amiket belém vághattál kedved szerint. Egyik nap elhordtál mindennek, másik nap már újabb szerelmes üzenetre ébredtem. Megjártál ez idő alatt poklot is, mennyet is, ezt akartad, hogy én is lássam, én is érezzem. De nem volt bennem más csak szánalom.

Tudom, ez nagyon leereszkedő. Te voltál az áldozat, nem kéne így beszélnem. De már nincs mit mondanom. Mindenhogyan sikerült elérned, hogy ne akarjak veled lenni. Se barátként, se máshogyan. Nem tudtad elfogadni a nemet, mindenképpen el akartad érni, hogy szeresselek. Tükröt tartottál elém, el akartad hitetni, hogy mennyire rossz az, amit én csinálok. Ahogyan viselkedem, ahogyan érzek. Hogy minden, ami én vagyok, az nem jó.

Hittem, hogy minden okkal történik. Azt gondoltam, én csak egy lökés voltam számodra, hogy elindulj egy új irányba. A kezdet valamifelé, ahová végül egyedül kell célba érned. Végtére is, csak jót tettem veled. Indulásra csábítottalak, de megkíméltelek attól, hogy velem kelljen megjárnod az utad.

Talán önző voltam. De már egy cseppet sem bánom. Nekem ennyi volt a küldetésem.

 

Nyitókép forrása

Comments Disabled