A meddő nő levele leendő gyermekéhez

Kedves Kisfiam/Kislányom! Mit mondanék neked, ha előttem állnál? Beszámolnék-e a kétségek közt töltött évekről, vagy csak megfognám a kezed, és azon tűnődnék, kire is ütsz valójában? 

Nem tudom.

Csak azt tudom, hogy hónapról hónapra jobban kíváncsi vagyok rád.

Mint amikor egy fiatal lány álmodozik a nagy Ő-ről: vajon barna vagy szőke hajjal áld-e meg a sors? Melyikünk szemszínét öröklöd? Művészlélek vagy matekzseni rejtőzik majd benned? Esetleg átlagos leszel, az átlagosnál is átlagosabb, de a legfontosabb a szüleid számára? Hogyan kezeljük majd, ha sírsz, ha felszökik a lázad, ha megver az ovistársad, ha rossz társat választasz, ha elkésünk a diplomaosztódról, ha nyugdíjasként egy nap a terhedre leszünk?

A valóságban azonban a váróteremben ülök, és azt csinálom, amiben igazán jó vagyok.

Várok.

Növényekkel és barátságos világítással teszik elviselhetővé a tényt, hogy itt bizony meddő nők ülnek megmentőjükre várva. Szépen, sorban, mint megfáradt viaszbabák; parfümfelhőben, de bélyeggel a homlokukon.

Elmerengek rajta, milyen sokan vagyunk. Ha az utcán találkozunk, nem is sejtjük: van bennünk valami közös. Valaminek a hiánya.

Mi vagyunk azok, akik kimondatlanul is szívből kívánják a legjobbakat egymásnak. Pontosan tudjuk, min megy át a másik, és látjuk egymásban az eleven kissrác anyukáját a játszótérről, vagy a széles csípőjű ikres asszonyt, akinek csak hat beültetés után sikerült – de sikerült.

Tíz perc leforgása alatt eláruljuk egymásnak a legféltettebb titkainkat: a vizsgálatok számát, az éppen aktuális diétánk állását és a legutóbbi vérvétel eredményeit. Amikorra már egészen összeszokott csapatot alkotunk, nyílik az ajtó.

A nevemet hallom.

Ami ezek után történik, nevetséges ismétlődése a sorsnak. A fekete árnyak azt súgják:

az ok: ismeretlen.

A fehérköpenyes vállat von: tessék szépen ma este egy pohár bor társaságában elcsábítani a férjet, akit egyébként vizsgáltak már, igen? Tizenötezer forintot kapok, jobbulást, viszont látásra, tessék, csak tessék, erre tessék.

Felszívódom a folyosón, és lefekvés előtt még utoljára megfordul a fejemben, milyen érzés lett volna egyszer csak téged pillantani meg azon az átkozott monitoron az üres fekete lufi helyett.

Vasárnap reggel, amikor nyitva az ablak, a közeli térről hallom, ahogy egy kisgyerek az anyját hívja.

A válasz elmarad. Senki sem kiált vissza, hogy: jövök már!

Hátha ez egy jel. Hátha te üzensz. Hátha… butaság. Azért a biztonság kedvéért néha hangosan azt felelem:

Itt vagyok!

A barátnők azt mondják, „kicsi lélek” vagy, aki „majd jön, ha jönni akar”. Közben ott ülnek az ölükben a Pistikék meg az Annácskák, akikről sajnos már lemaradtál; sebaj, majd lesznek korodbeli barátaid, kedves leendőm, „ha eljön az ideje.”

Persze valahol megértelek, hogy a lehető legjobb körülmények közé szeretnél érkezni. Megvárod, amíg a szüleid megerősödnek anyagilag, és saját házba költöznek. Mindez igényesség a részedről, semmi más.

A válogatós kis mindenedet, gondolom. Hát a jég hátán – de szeretetben – megélni ki fog velünk? Hát az, amit mi biztosítani tudunk számodra, kevés?

Másnapra a „kicsi lélekbe” vetett hitemet elviszi a cica.

Egyszerű okokból: nem akarok haragudni rád. Hogy is haragudhatnék? Hiszen még nem is ismerlek. Hogy is haragudhatnék valakire, akinek egy nap életet készülök adni?

Jelek és égi üzenetek nélkül is értelmet adsz a szürke hétköznapoknak. Elhiteted velem, hogy nemsokára egy másik orvosi rendelőbe sétálok, és újra találkozom a sorstársaimmal, akik annak idején cinikus mosollyal számoltak be a történetükről. A mosolyunk pedig egyszerűen csak mosoly lesz, keserű szájíz nélkül.

És ha évekkel később a szombati családi ebédnél ülünk, te, én és az apád, egy másodpercig sem kell elgondolkoznunk, vajon mit is feleljünk, ha te, kis igényes, nagy szemekkel ránk nézel, és felteszed nekünk azt a bizonyos Nagy Kérdést:

Ti vártatok engem?