Tíz napot foglalkoztam önmagammal és rég volt tanulságosabb utazásom

Már csak azért is, mert ez a tíz napot cirka két hónap alatt tudtam csak megcsinálni… Kánya Kinga élmény- és önismereti naplóját teszteltem, melyből kiderül, hogy adhatunk (és hogy nem tudunk adni) magunknak KimeNŐ-t. 

Az apró, zöld füzetecske a 10 nap önmagamért címet viseli – a bevezető pedig már el is magyarázza, miről lesz itt szó: töltsünk el tíz napig minden nap minőségi én-időt a napló feladatainak segítségével. A szerző, Kánya Kinga, két nagyon egyszerű dolgot kér tőlünk:

1) Legyen magunkra naponta fél óránk

2) Ne adjuk fel.

Már elkezdeni megírni ezt a cikket is piszok tanulságos, mivel ezt az önismereti naplót cirka két hónapja kaptam – és ennyi idő alatt sikerült csak a „tíz nap” végére járnom. Valahol elég félelmetes, hogy annyira elfoglalt vagyok, hogy nem volt időm ezt a tíz napot folyamatában végigcsinálni – hogy nem volt tíz, egybefüggő nap fél órám saját magamra. De Kinga könyvecskéjének többek között ez is a célja: hogy ráébresszen minket a mindennapjainkra, arra, hogy tudatosítsuk magunkban, miként élünk és miként NEM élünk meg dolgokat.

16700085_10154160664080286_2081392637_n

A KimeNŐ start kiadványa tehát tíz napra ad önismereti utazással egybekötött feladatokat. Az első nap például felteszi azt a nagyon egyszerűnek tűnő kérdést, hogy mik voltak az életem legutóbbi boldogság-pillanatai? Tegnap, az elmúlt egy hétben, a múlt hónapban, az elmúlt egy évben. Már itt, a boldogság felismerésének teljesen bézik kérdésénél elakadtam. Csak bámultam ki a villamoson (mint minőségi én-idő ugye, mikor van fél órám magamra…) és agyaltam, agyaltam, agyaltam, vajon mikor voltam legutóbb boldog. De úgy igazán, igazán boldog.

mici

Mert sok kellemes pillanat volt, temérdek apró kedvesség, dolgok, melyeknek megörültem, együtt töltött, kedves élménymorzsák. De valami többet akartam találni az emlékeimben. Azt a boldogságot, amikor úgy érzed, kitör benned egy vulkán és a belsődet átjárja ez a mindenhová energiát küldő, esszenciális boldogság-láva. Mikor minden, minden a helyére kerül: őszinte, testet-szívet-szellemet átjáró, áradó boldogság. Volt egyetlen emlék az elmúlt egy évben, ami közelített ehhez. Ami végtelenül kevés. Úgyhogy már a KimeNŐ első napján nagy tanulságot kaptam: vagy nem történnek olyan elemésztően boldog dolgok az életemben, vagy én lettem túl elfoglalt, komoly, cinikus, hogy ezeket észrevegyem?

tumblr_nuumzm3uS71ug9h15o1_500

A napló fokozatosan utaztat a koponyánk körül a belsőnk felé. Komolyakat kérdez, majd, mikor elég keserű tanulságokat vonok le egy feladat után, a következő nap már a jutalmazásé. Vannak a könyvecskében ugyanis olyan napok, mikor kifejezetten az önjutalmazás a feladatunk – ezek az ún. Örömnapok. Mert a hibáink, a környezetünk hibáinak, a mi viszonyulásunknak és az egész kulimásznak a felismerése, a mellbevágó igazságok tudatosítása ugyanolyan fontos, mint a pozitív érzések megélése, az önjutalmazás.

Két önjutalmazó dolgot is tettem a könyv hatására, és mindkettő annyira egyszerű, de mégis olyan jóleső érzés volt. Az egyik csupán annyi volt, hogy sétáltam. Fél órát. A saját kedvtelésemre. Nem azért, mert rohantam ából bébe. Csak úgy, sétáltam Budán. Néztem a házakat, az embereket, a fákat, a tetőket, csináltam pár fotót a szép dolgokról. Rég volt ennyire nyitva a szemem Budapestre. A másik pedig pár ruhadarab vásárlása volt. Éreztem némi bűntudatot (igazából mindkettőnél – a ruhánál, hogy feleslegesen költök, a sétánál, hogy feleslegesen sétálok, miért nem ülök a seggemen és dolgozok). Aztán igazából dühöt éreztem a bűntudat miatt. Komolyan hibás vagyok, rossz vagyok, kevesebb vagyok, ha egyszer szánok fél órát magamra? És nem másokat szolgálok egy kicsit, csak egy icipicit?

fck

Az egyik nap pedig a tehermentesítésről szól: az a feladat, hogy adjunk át egy feladatot valaki másnak, míg mi egy másfajta feladatot magunkra vállalunk, amit nem szoktunk. Ezt például nagyon csúnyán bebuktam. Nem tudtam átadni semmit. De tényleg, semmit. Azt éreztem és gondoltam, hogy mindent jobban tudok, más nem tudja így megcsinálni, ezek az én feladataim, más csak elrontaná. És persze ezután egyenes ágon jött a nagy töprengés: hát vajon nem pontosan ezért vagyok túlhajszolt és túlfoglalt (mert ez már több, mint az elfoglalt), mert mindent a kezemben akarok tartani? Mert nem arról van szó, hogy ne tudnék átadni terheket, hanem arról, hogy nem akarok…?

7448978b2066e6e897b2bf5ed2872c5d

Ilyen és hasonló elgondolkodtató paradoxonokkal, kedves és nem kedves dilemmákkal, élményekkel, gondolatokkal szembesít ez a füzet. Nem fogom leírni mind a tíz napot, mert úgy gondolom, mindenkinek meg kéne élnie ezt. Mert nem kér lehetetlent a könyv. Nem azt akarja, hogy hirtelen egy fitnesszdáma és indiai guru váljon belőled, aki egészséges, bölcs és megvilágosodott. Nem követel semmit és nem utasít semmire. Inkább apró tükröt tart feléd és megkérdi azokat a dolgokat, melyeket a legtöbben mindig holnapra halasztunk. Pontosan mi is velünk a helyzet? Nem tűnünk-e el a hétköznapok megéletlenségeiben? Urai vagyunk e a saját életünknek vagy az élet ural minket? Tényleg elképesztően nehéz kérés napi fél órára KimeNŐ-t adnunk magunknak a felelősségeink alól?

woman holding hot cup of coffee, with heart shape

Szóval tanulságos utazás volt Kinga önismereti naplója – és azt hiszem, a hosszú távú következményeket még csak ezután fogom tudni levonni; az eltelt napok válaszainak tudatosítását. És legjobb esetben alkalmazását is a saját életemre. A könyvecske teleírása után az író amúgy nem hagy magadra: Kánya Kinga felajánl egy ingyenes tanácsadói alkalmat, mely során a tíz napos út tanulságait magával az „idegenvezetővel” átbeszélhetjük. Magamnál tartom ezt a kártyát. Mert a tíz nap megvolt, a nagy kérdések feltétettek, a lelki rend viszont még kicsit várat magára. De eljön ez is. Most viszont abba kell hagynom ezt a cikket, mert veszem a fürdőruhám és elmegyek úszni egyet. Fél órára, magamért.

Comments Disabled