Anna & The Barbies: Álmatlan. Szabálytalan filmkritika és mese a szabadságról

Tizenkilenc éves korom óta keresem a hangot, az igét, a táblát a szlogennel. Azt amelyik felszabadít, azt amelyik felforgatja a gyomrom, a lelkem.

Ma már egészen mást gondolok a lázadásról. Azt hiszem az ember minden életkorban máshogy lázad, mert lázadnia kell, különben beledöglik a ketrecekbe, amelyek mindenféle formájúak és állagúak.

Van amelyik úgy néz ki, mint egy ház, egy iroda, egy házasság, egy család, egy társadalom. Vannak köztünk, akik könnyebben viselik, és vannak, akik nehezebben. Néhányunknak már az is ördögtől való, hogy kényelmetlen helyzetükre megoldást találjanak, inkább maradnak a ketrecben. Soha nem értettem az ilyet. Az ilyen embert. Magamban úgy hívtam: gyáva. Persze miért is ítélkeznék. Nem tehetem, nem akarok.

Vidéki lányként a nagy büdös főváros minden szeglete idegen volt. Úgy éreztem meg kell vele küzdenem, le kell nyelnem, magamba kell fogadnom. Mert kell, hogy a részese legyek. Kell, hogy elvesszek az éjszakáiban, a házaiban, a hajnaliban, amikor semmi nem az, ami, és amikor akkor is kell egy cigaretta, ha egy idegen szájából kell kivennem. Félelem nélkül írtam fel a papírra, hogy író leszek, leginkább a magam kedvéért, mert már akkor is kerestem a kiutat az életemből, a lányból, aki voltam. Vagy csak azért mert ez volt a legkönnyebb módja annak, hogy a papírra hányjam a fájdalmam, az örömöm, a szerelmem, a gyűlöletem. Az ember másként gyűlöl különböző korszakaiban.

Emlékszem az első estére, amikor egy barátnőm lerángatott a Fészekbe, hogy nézzünk meg egy zenekart, mert állat. Igen, ezt mondta, és én nem kételkedtem a szavában, mégiscsak ő a rendezvényes a csapatban. Sok volt a bor, sok volt a cigaretta, de mégis tisztán emlékszem az érzésre, hogy mennyire szerettem Annát, aki húsz embernek is a maximumot nyújtotta, és, hogy ez fel sem tűnt, hiszen úgy jött belőle a profizmus már akkor is: természetesen.

Azóta sokszor láttam a zenekart, és sok év el is telt, sok lázadást megéltem, és sok bort megittam. Mostanában kevesebbet, hisz a bőrdzsekimet a szekrénybe akasztottam, anya vagyok. Nem járok már bulizni, este kilencre elfáradok, az alkoholt nem bírom, a csizmákat sem. Fáj benne a lábam.

Az első regényem, (Rozéfröccs) sokkal előbb íródott, mint, hogy először kiadták 2007-ben. És a címe is más volt. Tollal azt írtam a kinyomtatott oldalakra: Négyes6os. Volt valami furcsa kötődésem a sárga villamoshoz, ahol rengetegszer ültem hajnalban, hazafelé zötyögve. Egyszer el is aludtam rajta, persze lehet, hogy ezt most már csak én képzelem.

Amikor beültem az Álmatlan vetítésére, tudtam, hogy kapni fogok. Élményt, pofont, sok Annát, sok zenét, sok rákenrollt. És az első gondolatom az volt, miért nem lehet mindig így? Miért nem lehet minden nap így érezni magam? Miért nem lehet ezt az eufóriát érezni, amit a zene, a vászonról leugró energia ad? Persze, ha minden nap így érezném magam, masszívan drogoznék, és/vagy nem lenne meg ez a konstans high, hiszen akkor ez lenne a normális. Normális. Mégis mit jelent ez? Tudom még egyáltalán, hogy mi a NORMÁLIS? Vagy szükségünk van Anna féle előadókra, bohócokra, hogy felrázzanak?

Nekik is van egy daluk, aminek az a címe, hogy négyeshatos. És én valahogy eddig ezt nem tudtam, nem ismertem, nem vettem észre, vagy egyszerűen csak akkor és ott, a Gödör filmvetítésén volt elrendelve a felismerés, hogy basszameg, ezt nekem most hallani kellett. Nekem most ezzel szembesülnöm, kellett, hogy én voltam a lány a villamoson, én üvöltöttem a decens fiúm arcába, hogy „Vigyél haza, ha mersz decencs apuhoz, meg anyuhoz!” Csodás lehettem. És, hogy szégyelltem. Hogy szégyelltem évekig, hogy nem találom a helyem, hogy nekem mindig lázadni kell, hogy semmi nem jó, hogy semmi nem elég jó, hogy kell a bor, hogy fel tudjak oldódni ebben az őrületben, amit úgy hívnak, hogy pesti éjszaka.

Ültem a Gödörben és bőgtem. Bőgtem a lányért a négyeshatoson, és bőgtem az anyáért, aki vagyok, aki már tudja, hogy meg kellene bocsájtani az összes bőgést, mert szabad. Hallod bazdmeg, éri bőgni! Szóval magadnak megbocsájtani a legnehezebb.

Nem tudom, hogy ez az ország tudja-e, hogy van egy Pásztor Sámuel, aki tökéletes alázattal és profizmussal (de rossz szó ez ide, de nem tudok jobbat) teszi a dolgát, és akiről semmi nem derül ki a filmben, azon kívül, hogy csodálatosan énekel és zenél. És talán ennyi elég is. És minden AATB rajongó tudja, hogy mit tud, de könyörgöm. Mindenkinek mondjuk el.

Furcsa egy film ez az Álmatlan, mert egyszerre rúg arcba és repít fel. Valahogy úgy, mint egy erős rúgás: először fáj, aztán repülsz. Fáj, mert szembesülsz azzal, hogy kispolgárok vagyunk mind, akik nem tudunk annyira szabadon élni, mint Anna, de azt is látjuk, hogy ez baromira nem fáklyás menet. Nem csak smink és jelmez, hanem izzadás a papír fölött is: tudok még egyszer ilyet írni? Lesz még egy Márti dala? Lesz még egy jó koncert? Vagy rossz, vagy más, vagy semmilyen vagy bármilyen? Lesz még közönség? Meddig lesz közönség? Meddig lesz olvasó? Meddig kell még a hang? Kell még a hang?

Tizenöt évvel ezelőtt odamentem volna Annához és a zenekarhoz, megöleltem volna őket néhány erőt adó pohár után. Ma? Nem tehettem. Mennem kellett, várt a fiam, akinek megígértem, hogy fekvésre otthon leszek, és még mesélek neki. Mardosta a belsőmet a gondolat, hogy el kéne menni, reggelig inni, meg táncolni, és tenni magasról arra, hogy holnap kelni kell, mert dolog van. Meg számlák. És nem akarsz az önsajnálatban tetszelegni.

Ittam egy fröccsöt és egy pálinkát a pultnál, és figyeltem Annát, aki öleli és puszilja a rajongókat, mosolyog és kedves, és közeli. Ember. Emberközeli. Tudtam, hogy megkaptam, amiért jöttem: inspirációt. Erőt ahhoz, hogy tudjam, nekem is megvannak a lázadásaim, és a magam módján most is szabad vagyok. Az én szabadságom más: én választottam magamnak. Tudtam, hogy hazamegyek és leülök írni, hogy a hónapok óta formálódó új regény hamarosan ismét komoly munkára késztet majd. Hogy a választás az enyém: azt írok, amit akarok. Nincs rajtam nyomás. Nem kell megfelelnem.

Az Álmatlan fontos film. Fontos lenyomata annak, hogy milyen ma, Magyarországon ennek a zenekarnak a tagjának lenni. Időnként hangos, és Anna narrációi furcsán megtörik a zenék ritmusát, és igazából képek és hangok csak órák múlva állnak össze egésszé. De összeállnak, és elér az üzenet. Hogy kinek mi? Szabadon választhatsz.

Igen, legtöbben szabadon választhatunk, hogy mennyi lázadást engedünk meg magunknak, hogy utazunk-e még a villamoson, hogy meghalljuk-e a dalok szövegét, hogy felismerjük-e a tehetséget, hogy megértjük-e a művészetet akkor is, ha halk, ha elbújik, ha maszkok mögé rejtőzik el. Azt mondják, hogy minden bohócnak össze van törve a szíve. Meg azt, hogy könnyű elbújni a smink mögött, nem megmutatni az igazi arcunkat. De mi van azokkal, akiknek ezer arcuk van? Mi van azokkal, akik a szemfesték mögött is tudnak könnyezni, és ezt láttatni is engedik?

Én őket szeretem. És bár elszédültem tőle hazafelé, azért rágyújtottam egy elkunyerált cigarettára, és elszívtam az esőben. Még másnap is éreztem a hajamban a szagát. Még harmadnap is magamban mormogtam ezt a néhány sort:

„Na, így szeress ha mersz
Na, most legyél laza
Vasárnapi ebédekre
Na, így vigyél haza
Halálfélelmemben
Ha a bokám lefosom
Mondd, mellém mersz-e ülni még
A négyeshatoson?”

ÁLMATLAN koncert- és dokumentumfilm.

Producer: Anna and the Barbies
Rendező: Porkoláb Norbert / Tanca Norbert
Executive Producer: Tanca Norbert
Hangmérnök: Pásztor Sámuel, Katona Balázs