Szerelem – Tavasz a Dunánál

Párás, lomha este volt. A Duna olajos lehelete nehéz, májusi illattal keveredett, és az étterem ablakából behallatszott a sétálóutca élénk zaja.

Az arcodon félmosoly ült, miközben minden porcikáddal figyelted a rezdüléseimet; úgy belemerültél, hogy véletlenül megrendeltünk egy drága bort; félreértettük a pincért.
Fejünket fogtuk, ahogy megláttuk a számlát. Aztán nevettünk. Te és én, vagy nevezzük úgy: mi. A ”nagyvilági pár”.
Legalább finom volt, határozottan finom, ismételtük, és engem többször elfutott a pír, de a bort hibáztattam.
Átnyúltál az asztalon, hogy elérd a kezem. Fellökted a művirágot, majd rövid eszmefuttatásba kezdtél a műanyag virágokról és a műéletet élő emberekről. A bor kekeccé tett: kérjek neked igazi virágot? – kérdezted, és már majdnem intettél a pincérnek, hogy ez a nő nagyon is élő virágot érdemel.
Ugyan, hagyd, feleltem, hisz a vágott virág a mulandóságot jelképezi számomra, a ma este pedig nem erről szól. Hát akkor miről, érdeklődtél kissé spiccesen, és az ajkadhoz emelted a poharat; az ingeden a csíkok vidám táncot jártak.
Arról, hogy fiatalok vagyunk, hogy előttünk az élet, hogy jó lenne, ha nem csak néznénk, hanem felszállnánk ott, arra a nagy hajóra a Dunán, és világgá mennénk, feleltem.
Elgondolkodva meredtél ki az étterem ablakán, majd fejcsóválva pillantottál vissza rám.
Piros koktélruhát viseltem, hajamban piros rózsával, a körmöm kocogott az asztalon.
Ha színe volna annak, ami bennem zajlott, mégsem rózsaszín lenne; inkább zavarba ejtően bordó, mint a számon az összecsomósodott rúzs, amit aznap délelőtt vásároltam abban a reményben, hogy segít kiejteni a szavakat, amelyeknek még nincs itt az ideje.
De a rúzs összetapadt a számon.
Te türelmetlenül vártad az ételt, a bor a fejedbe szállt, és a tekinteted néma elégedettséggel, mégis félszegen játszott rajtam, mint kezdő művész a hegedűn.
Ekkor elkövettem azt, amit nem lett volna szabad.
Engedtem a csábításnak, és elképzeltem, amit a kapcsolatnak ebben a szakaszában még úgy hívnak: korai.
Hogy te és én, hogy együtt, hogy örökre. Hogy most ugyan tavasz van, de lesz nyár és Balaton és lángos és fagylalt, és sok-sok forró éjszaka és kézen fogva sétálás a parton. Aztán ősz is lesz, avarba gázolás, majd jön a tél, a forró csoki, a hóangyal meg a közös karácsony, és egy kérdés, amire a válasz már azelőtt megvolt, mielőtt beültünk volna ebbe az étterembe, közel a Dunához és távol mindattól, amit úgy hívnak: kétség.
És újra tavasz és élet, immár együtt, egy lakásban; szétszórt zoknik, esti film és pattogatott kukorica; nyáron irány a tenger, csak te és én, és tényleg fiatalok vagyunk, semmi sem számít. Még akkor se, ha beköszönt az ősz, és langyos a szellő, és habfürdőt csinálsz nekem, hogy elém térdelhess, hogy feltehesd a kérdést, amire a válasz már azelőtt megvolt, mielőtt beültünk volna ebbe az étterembe, közel a Dunához és távol mindattól, amit úgy hívnak: bizonytalanság.
És pörögnek a hónapok, és libben a fátyol, és kerekedik a has. Nemsokára eljövünk ugyanebbe az étterembe, de akkor már hárman leszünk, azután négyen, és család leszünk, igazi család, férj, feleség, gyerekek, és rácáfolunk a baljós véleményekre, hogy elkapkodtuk, hogy nem lesz ez így jó, hogy tilos ennyire megbízni a másikban. Hálát adunk a szerencsének, hogy így alakult, megtaláltuk egymást.
Én, a lány a piros koktélruhában, és te, a férfi a csíkos ingben azzal a félmosollyal, ami mostanra már igazán teljes mosollyá válhatna.
Eszembe jutott, mit mondott a nagymamám: meglásd, ha majd szerelmes leszel: már a kapcsolat hajnalán lezajlik a fejedben egy egész emberöltő azzal a másikkal!
Nem érzek bűntudatot. Nő vagyok, ilyen vagyok.
Előre láttam benned a jót. Hogy csodálatos társ vagy, férj, apa; hogy melletted csak ragyogni lehet, mert együtt mindenre képesek vagyunk, szembenézünk a problémákkal és leküzdjük azokat; elbukunk, de felállunk és újrakezdjük.
Mosolyogtam, de a szám széle remegett; a borospohár törékeny lábába kapaszkodtam.
Szép vagy, mondtad, de nem köszönhettem meg, mert nyílt mögöttünk az ajtó, az étterem ajtaja.
A hideg csupasz hátamat érte, és az édes parfümillathoz erőteljes női léptek társultak.
Egy hang a nevedet kiáltotta, de mintha nem is a te neved lett volna, mert a fogak ketrece minden betűre keményen csapódott.
Hadd magyarázzam meg, ugrottál fel, és a nő azt kérdezte, ki vagyok.
A választ meg sem várva elhordott mindennek, majd felkapta az asztalról a boromat, és az arcomba locsolta.
A bor marta a szemem, sikítottam, szinte visszhangozva a szavait, ki ez a nő, és ahogy lassan lefolyt a sminkem, rájöttem:
Bohóc vagyok, ázott bohóc.
A feleségem, felelted, de a szóval egybefonódott egy másik: sajnálod.
Mint egy visszatekert film, úgy pergett le előttem sosem volt közös életünk.
A lábaim összegabalyodtak, szédültem.
Kimenekültem az étteremből, és szaladtam, csak szaladtam, végig a rakparton, és eszembe jutott, mit fog gondolni anya, ha ezt elmesélem.
Hogyan magyarázom el neki a szét nem szórt zoknikat, a lefújt esküvőt, a meg nem született gyerekeket?
Ahogy a vízen megcsillantak a folyami hajó kósza fényei, újra a nagymama szavai jutottak eszembe: meglásd, ha majd szerelmes leszel!

 

Nem érzek bűntudatot.
Nő vagyok, ilyen vagyok – gondoltam, és hagytam, hogy a tüdőmet átjárja a hűs dunai levegő…