És akkor újra egyedül. Mert átvertél.

Rólad is azt hittem, hogy te vagy AZ. Pedig nem voltál…

Az elején olyan egyszerű volt minden… Találkoztunk, lángoltunk. Illetve ma már azt hiszem, inkább csak én futottam melletted, te inkább sétáltál, és nézelődtél.

Időnként más és mások után.

Talán túl hírtelen adtam neked oda a szívem, az időm, a gondolataimat. Talán a szokásos hibába estem megint: elhittem, hogy lehetsz az a valaki, akit végre, végre komolyan vehetek.

A kezdet olyan jó volt, olyan könnyű. Annyira lazán kezeltük az életet, a kapcsolatunkat. Nem volt benne semmi izzadtság szagú. Nem volt benne semmi nehéz.

Hívtál és én válaszoltam, hívtalak és jöttél.

Sok volt a nevetés, a közös összenézés, és sok volt a közös felismerés. Hasonlítunk. Ugyanúgy látunk dolgokat, egyek a normáink.

Hogy őszinte legyek, nekem ez volt a legfontosabb. Valaki olyannal együtt lenni, akinek nem kell magyarázkodni, aki érti. Aki ért engem.

Elringattál.

Mondjuk inkább úgy: elhittem. Elhittem amit mondtál, akit játszottál. Mert most már tudom, csak játék volt az egész, nem volt benne semmi, ami igaz lett volna.

Persze, most már verem a fejem a falba, hogy hogy lehettem ilyen balek, ilyen idióta, hiszen ki más hiszi el, hogy egyszerűen MINDEN stimmel. Hogy pont te vagy az, akit nekem szánt a sors, és boldogan élünk amíg bla-bla.

De könyörgöm, miért olyan nagy baj, hogy elhiszem, hogy szeretnek? Miért olyan hihetetlenül nagy bűn, hogy hittem neked? Nem inkább annak kéne szégyelleni magát, aki becsapja a másikat?

Soha nem fogom megérteni, hogy miért van az, hogy én érzem magam rosszul. Pedig engem vertek át, velem lett elhitetve a rózsaszín szirup. Lehet, hogy naív vagyok, simán lehet, de azt hiszem, különös skizofrén helyzetben vagyunk mi nők: legyünk cukik és ártatlanok, ugyanakkor legyünk résen, mert egy „kalandor” simán becsaphat.

Most akkor melyik legyek?

Voltam én már annyiféle nő, ki mikor minek nevezett. De egyvalamit nem adtam fel soha: a hitem az emberekben, a szerelemben.

Ez akkor most bűn?

Nem hiszem. Persze megint engem törtek össze. Jött egy férfi, aki vágyott a melegségre, az otthonra, a nőre. Ezért mindent lehazudott, mindent, amit hallani akartam.

Aztán lelépett. Szó nélkül, üzenet nélkül.

Ja nem, üzenet az volt. A „Nem érek ma rá ne haragudj…” kezdetű, meg a „Most nem tudom felvenni…” és persze a kedvencem, a „Visszahívlak…”

Értem én, hogy nem mindenki való össze mindenkivel, és persze ebből is felállok majd… Csak éppen megint itt vagyok. Megint egyedül. Megint magamban.

És egyre nehezebb hinni, hogy van még értelme várni.

Comments Disabled