Te is X generációs vagy? Akkor mi félszavakból is megértjük egymást…

Mert ugyanabban a homokozóban dobáltuk a lapátot a nyolcvanas évek elején, ami nem volt EU konform, és amit már hiába keresünk anyánk háza előtt…

Szerintem te ugyanúgy emlékszel az ovis tea ízére, ami citromos volt és baromi édes, és langyos, de én még mindig szeretem, és ha néha egy lángososnál elkapom az ízt, kicsit sírhatnékom támad, mert eszembe jutnak a régi gyerekek, ott az oviban. Eszembe jut Miki, akivel soha nem aludtunk délután, pedig muszáj volt, és eszembe jut Marika néni, aki mindig mesélt nekünk és volt a másik, aki soha nem. Neki már nem emlékszem a nevére. Emlékszem a jelmezbálra is, ahol az unokatesómtól örökölt pillangó jelmezben voltam, és utáltam mert alulra csak harisnyát kellett venni, és szégyelltem, hogy görbe a lábam, pedig nem is volt. Zavarba voltam, és nem tudtam elmondani a verset. Anya persze megvigasztalt, de én csak sírtam, mert minden gyerek elmondta a verset, és a szüleik büszkék voltak, az én anyukám nem kapott verset.

Következő évben a Tomitól örököltem a bohóc jelmezt, azt már jobban szerettem, mert volt rajtam nadrág.

Voltam első napos iskolás is, és a tanító néni sarokba állította a Tibit, meg a Lalit mert rohangáltak a teremben, és azt nem volt szabad. Reggel zsömlét és dobozos tejet vettem a büfében ötven fillérért, és csak pénteken volt menőzés, mert heti egyszer tudtam megvenni a csokis tejet, ami egyhúszba került, és nagyon finom volt. Mint a csoki.

Valahogy felnőttünk croissant és laktózmentes joghurt nélkül is, igaz, a nulladik órákat nem értettük, hiszen tesizni kellett bemenni reggel hétre, bazi nehéz hátizsákokkal a hátunkon, és apánk káromkodott, hogy “ezek hülyék bazzmeg, minek kell ezeket a gyerekeket fél hatkor felkelteni, hogy aztán egész nap üljenek az izzadt kis fejükkel a suliban, mert nincs idejük a nulladik testnevelés óra után lemosdani?!”. De mi rendes gyerekek voltunk, mentünk, mert menni kellett.

Mentünk a városi ünnepségekre is, kék és piros kendővel a nyakunkban, vittük a transzparenst, hogy Éljen a Párt! meg Előre! meg Lenin. Nyáron, az évzárón az volt a menőség, aki verset mondott, persze mindig volt valaki aki elájult, egyszer a Kovács Attinak pénzt adtunk, hogy ájuljon el viccből, mert nagyon meleg június volt, és akkor már sokadik napja próbáltuk az ünnepséget a suli udvarán.

Volt autónk is, zöld zsiguli, amivel hétvégenként kimentünk a kertbe, ahol apánk és anyánk próbált kertészkedni, mert a bécsből hozott hűtőládát tele lehet rakni gyümölccsel, hát akkor meg miért ne? Én igazából a fán szerettem ülni, meg enni két pofára a cseresznyét meg a dinnyét, és olvasni a kertben, mert annyi de annyi könyv van. Meg hallgatni a walkmant, és utálni a hülye magyar elemeket, mert egy óránál tovább nem bírják, és húzzák a szalagot. Ceruzával tekerés rulez. Anyád persze nem érti, hogy miért kell tekergetni a kazettát. Hát mert nem minden szám jó rajta! Azért…

X generációs vagy? Akkor te még emlékszel arra, amikor hétfőn nem volt adás, csak néha. És egyszer, amikor nyolcvankettőben, vagy nyolcvan háromban volt az a nagyon nagy havazás, hogy suliba se kellett menni, akkor a Kovács P. Józsi bácsi egyszer csak este hétkor megjelent és bemondták, hogy leadják a My Fair Lady-t, és te megnézhetted, mert másnap úgysem volt suli. És nagyon boldog voltál, mert apád elvitt szánkózni a hegyre, ahol ott volt az összes sulis barátod, és tíz perc múlva nyakig latyakos voltál, nem akartál haza menni, még akkor sem, ha tudtad, hogy másnap beteg leszel.

Szerettél volna ergós nadrágot, és lambadás szoknyát, és volt neon színű kötött pulóvered, meg neon színű, zöld cipőfűződ (amire édesanyád azt mondta, hogy borzalom) de te a sarki bazárban vetted, ahová a kitűzőkért mentél, mert a tulaj minden héten hozott ahás kitűzőket, meg sztárkártyákat, amit lehetett cserélni. Volt csillagokháborújás meg metálos. A Ferinek volt a legtöbb csillagokháborújás kártyája, mert kajáért is cserélt.

Valahogy csak elvergődtél a középiskolába, amit vígan végig buliztál, romos szombat estékkel, fiúkkal, diszkókkal, meg rémes frizurákkal, hogy aztán ott találd magad a felnőttkor, meg a rendszerváltás küszöbén. Lassan észrevetted, hogy ennek itt vége van, a szüleidet soha nem látod, mert állandóan dolgoznak, néha más városokba utazol a barátaid után, akik főiskolára, egyetemre mentek, és albérletre költik a szüleik pénzét. Nem érted miért kell dolgoznod a suli mellett, mikor másnak nem kell. Te nem vagy más, a te szüleidnek nem telik albira, neked nyomni kell, mert jönnek a számlák.

Három hónap alatt felnőtt leszel: számolsz, osztasz, szorzol, iskolába jársz, csekkeket kapsz. Ellenőriznek, tanulnod kell, új a város, új a környezet. Nem érted. A nyáron még a régi bandával söröztél a tóparton, Pál Utcai fiúkat hallgattál, és szerelmes voltál (halálosan) a régi haverodba, mert rájöttél, hogy szeptemberben elmegy Debrecenbe, és ott fog tanulni. És informatikus lesz, és nagy karriert fut majd be, és te még nem tudod mit akarsz az életeddel.

De megtanultad a kemény melót. Alig vagy huszonkettő, amikor már egyedül állsz a lábadon, amikor már tökéletesen kiismered magad az új helyeken, amikor már tudod, valószínűleg ilyen élet vár majd rád. Sok munka, sok változás, sok tanulás. Te vagy az a generáció, aki a szülei mintáját nem akarta követni: nem akart húszévesen gyereket, és nem akart negyven évesen hóvégi csóróságot. Te vagy az, aki fiatal felnőttként elhatározta: te nyomni fogod. Te kemény leszel, sikeres, gazdag.

És te vagy az is, aki mellett elszaladt az idő. Aki nem is vette észre, hogy harminc lett, aztán harmincöt. És te vagy az is, aki még mindig aggódhat, hiszen nem megoldott a nyugdíjad, nincs megtakarításod a bankban, és mégis… Az is te vagy, aki megbízható, aki tudja, hogy mit jelent a munka, aki nehezen ismerkedett meg a digitális világgal tizenévesen, de azóta is mindent megtanult, aki hatalmas szemekkel figyeli az új generációk lendületét és magabiztosságát. Te vagy az is, aki féltőn óvod a gyermekeidet, mert még emlékszel, hogy milyen volt kulcsos gyerekként felnőni, és te vagy az is, aki mindezek mellett azt szeretnéd, hogy ők is tudják milyen örülni annak, amit elérsz.

Félsz tőle, hogy nem lesznek értékeik, és attól is félsz, hogy nem tudod átadni azt, amit már tudsz. Mert sokat tudsz. Alkalmazkodásban te vagy a legjobb: láttál már rezsimeket, főnököket, ügyeskedőket a földre hullani, és láttál már ötletgazdákat a magasba emelkedni. Míg ők ketten ( a téged megelőző és a téged követő generáció) egymással hadakozik, addig te teszed a dolgod. Alkalmazkodsz. Mert azt tudsz. De nagyon.

Az a régi jelmezbál már régen nem zavar, hiszen azóta elvitted már anyádat nyaralni a tengerhez, és tudod, hogy nem minden gyerek jó mindenben. Sokat olvastál a nevelésről, és arról, hogy kellenek a korlátok, de nem kell az agresszió. Tudod, hogy a magabiztosságodat magadból merítheted, hiszen nem mindennapi történelmi korban voltál gyerek. Bár eszed ágában sincs hangoztatni, hogy régen minden jobb volt (mert nem) azért mélyen, legbelül tudod: a gyerekkorod senkiével nem cserélnéd el.

Mert egyszeri volt.

Megismételhetetlen.

 

 

Fotó: Instagram

 

Comments Disabled