20 inspiráló film, amelyet igaz történetek ihlettek

Talán semmi nem tud annyira erőt adni, mint látni, hogy mások is felkeltek a padlóról, másoknak is sikerült! Most húsz ilyen filmet hoztunk, hogy legyen mibe kapaszkodnod akkor is, ha nem állnak olyan jól a dolgok.

Mesék valódi emberekről, megtörtént esetek szereplőiről, akik nagyszerűségükkel, eredetiségükkel vagy éppen furcsaságukkal inspirációt adtak a filmiparnak, és így inspirációt adhatnak a nézőnek is. Vagy simán csak olyan a történetük, ami jól mutat a mozivásznon is.

Schindler listája (Schindler’s List – 1993)

A II. világháborúban járunk, 1939-ben. A nem éppen szent életű Oskar (saját bevallása szerint azért kényszerült a náci Németország kémjeként tevékenykedni, mert pénzre volt szüksége, hogy alkoholizmusát finanszírozza), tehát Schindler úr, üzletet lát a háborúban, ám lőszer- és edénygyárai munkaerő-hiánnyal küzdenek. Mit tesz? Hitler által üldözött zsidókat vesz fel, sok száz, a nácik terrorjától szenvedő embert menekítve meg ezzel a haláltól, majd – már jóval túl a gazdasági érdeken – a gyárak költözésekor végleg megszabadítja a rettegéstől, amikor saját dolgozóiként magával viszi őket.

Ryan közlegény megmentése (Saving Private Ryan – 1998)

Még mindig a második világháború, normandiai partraszállás. Az akció után Miller százados megmaradt katonáival új küldetést kap: ki kell menekítenie Ryan közlegényt, aki három testvérét veszítette el a harcokban, így ő maradt családjában az utolsó férfi sarj. A nyolcfős amerikai különítmény változatos megpróbáltatásokon, egyre fogyatkozó számban jut előre a cél felé, miközben jutnak egyúttal egyre közelebb a katonák saját maguk megismeréséhez. A sztori alapjául szolgáló valós történetben egyébként a közlegényt harmadik, halottnak hitt fivére épen és egészségesen várta otthon.

Patch Adams (Patch Adams – 1998)

A Hunter „Patch” Adams élettörténetét feldolgozó film igazi kasszasiker is, gyártási költségének kétszeresét hozta bevételben. A mániás depresszióval kezelt amerikai orvos (és bohóc!) több öngyilkossági kísérlet után döntött úgy, mégis inkább az életre koncentrál. Megalapította a sajátos elméletére, leginkább a nevetésre alapozó klinikáját (Egészségére! Intézet – Gesundheit! Institute), ahol a hagyományos módszerek mellett a gyógyítás eszköze volt a művészet, a kézművesség és a földművelés is, a betegeket barátként kezelték és az ellátás ingyenes volt. A nevető orvost a filmben Robin Williams alakítja. Bizonyára nem véletlenül.

Októberi égbolt (October Sky – 1999)

Az egyszeri szénbányász esete a rakétatudománnyal. Hickman mestersége tervei szerint fiaira szállna, de azok ügyesen elugranak a szénporfelhő alól. Egyikük – mondjuk úgy – a föld mélyéről egészen az űrbe szökell. A vájár fiát, Homert megihleti az 1957-ben fellőtt Szputnyik 1., annyira, hogy onnantól mással sincs kedve foglalkozni, csak a rakétákkal. És jól megy neki. Megjelenik az ilyenkor szokásos lelkes tanár, aki viszont a tehetség felismerésében tehetséges, a fiúból így az amerikai űrkutatás jelentős alakja válik. Az önéletrajzi ihletésű sztori utat mutat Virginiából Houstonba. A különbség föld és ég, ahogy mondják.

Egy csodálatos elme (A Beautiful Mind – 2001)

Emlékszik még valaki a Nash-egyensúly elméletére matekóráról? Nem baj. A film e tudás nélkül is érthető. A Nobel-díjas John Forbes Nash élete adta az alapot a fajtársaival meglehetősen távolságtartó viszonyt ápoló matematikust ábrázoló filmhez.  A paranoid skizofréniában szenvedő tudóst Russell Crowe alakítja, és bár a film némileg színesíti az amúgy sem unalmas szüzsét, a történet főbb elemei valósak. A skizofrénia nem játék, ahogy a játékelmélet sem. És a szerelem sem. Négy Oscart és ugyanennyi Golden Golbe-ot ért a betegséggel, az emberekkel és saját elméjével viaskodó zseni magával ragadó drámája.

Kapj el, ha tudsz (Catch Me If You Can – 2002)

Tűzoltó leszel s katona! Másodpilóta! Gyermekorvos! Ügyvéd! Mindenféle végzettség nélkül! Ifjabb Frank William Abagnale így tett, miután 16 évesen elszökött otthonról. 19 éves korára dollármilliói voltak, övé volt a világ, pezsgő, nők stb. A történet valós, Spielberg csak az apa-fiú viszonyt – mondjuk úgy – rehabilitálta. Igazság szerint Abagnale szökése után soha nem látta többé az apját. Az viszont tény, hogy a grandiózus szélhámos csalót lekapcsolta az FBI, remek munkaerőhöz juttatva így csekkhamisítással foglalkozó osztályát. Frank ma biztonsági szakértőként pénzintézeteknek dolgozik. Egy lépéssel – és egy legális álomfizetéssel – a csalók előtt járva.

Hotel Ruanda (Hotel Rwanda – 2004)

Az 1994-es, mintegy 1 millió áldozatot követelő ruandai vérengzések idején életeket mentő szállodavezető történetét dolgozza fel Terry George mozija. A polgárháború kegyetlenségei közepette a háromgyerekes Paul Rusesabagina az általa vezetett hotelben tanyázó hutu katonáktól piáért vásárolja meg az üldözött tuszi honfitársak életét, hogy aztán a szálloda rejtekében biztonságba helyezhesse őket. A barbár mészárlás hírét az utolsó, még el nem vágott telefonvonalon faxolja el az Egyesült Államok elnökének, illetve a tétlenül hunyorgó modern világ vezetőinek. A hős családapának ezernél is több (a film szerint 1268) üldözött köszönheti az életét.

Aviátor (The Aviator – 2004)

Siker, pénz, csillogás és olykor a boldogság sem boldogít. Howard Hughes apja szerszámgép gyárát örökölvén jó indítást kapott, 1930-ban, 25 évesen 2 millió dolláros költségvetésű filmet forgathatott (A pokol angyalai), de nemcsak producerként, filmrendezőként, hanem mérnökként és pilótaként is igen sikeres volt. Negyven éves korára ünnepelt hollywoodi producerként elmondhatta magáról, hogy forradalmasította a filmkészítést, és úgy mellesleg a repülést is – feltalálóként. Ám az üzleti és magánéleti sikerek sem védik meg az embert saját magától, Howard élete második felét a világtól elzárkózva, kollégáival is csak telefonon érintkezve töltötte, miközben az egyre inkább elhatalmasodó beteges tisztaságmániájával hadakozott. Hughes életét dolgozza fel a Leonardo DiCaprio főszereplésével forgatott Aviátor.

Carter edző (Coach Carter – 2005)

Jó tanuló, jó sportoló! Ilyen versenyt kellett (volna) nyernünk az iskolában, és ez a kaliforniai Richmond középiskolájában sem volt másként. Ken Carter, a suli kosárcsapatának edzője 1999-ben azzal került be a helyi hírekbe, hogy egyszerűen lelakatolta a tornaterem ajtaját. A bajnokira készülő veretlen csapat, háttérben az eksztázis küszöbén megmerevedett szurkolókkal csak bámultak, mint borjú a tornateremkapura. Vagy hogy. Carter leckéje pedig egyszerű volt: ha a sportsikernek az az ára, hogy közben a tanulmányi eredmény meredeken zuhan, mint egy jó ütemben és rossz szándékkal faltolt játékos, az nem siker. Közösség, felnőtté válás, sport és jövőkép témában keresi és találja meg az emberi momentumokat az események filmes feldolgozása.

A leggyorsabb Indián (The World’s Fastest Indian – 2005)

A főhős új-zélandi, a helyszín Amerika, de a motor az Indian ebben a Burt Munro történetét filmre vivő alkotásban. Munro száguldani akart, de csak egy öreg, 1920-as Indian motorbiciklije volt, szerszámai és kreativitása, na meg az invercargilli városlakók barátságos támogatása – mondjuk úgy: közösségi finanszírozás az 1960-as években. Ezekből hozta össze a 200 mérföld/órás (320 km/h) sebességgel száguldó ördögi masinát. Ahhoz azonban, hogy eljusson Utahba és a bonneville-i sós síkságon felállítsa az 1000 köbcenti alatti motorok máig veretlen sebességi rekordját, egy nagy rakás kalandon kellett keresztülmennie egy autónepperrel, transzvesztitával és egy valódi indiánnal szegélyezett úton. Ezekre a bonyodalmakra koncentrál a film az Oscar-díjas Anthony Hopkins főszereplésével.

Hajnali mentőakció (Rescue Dawn – 2006)

A Németországból Amerikába települő Dieter Dengler sztoriját viszi filmre Werner Herzog rendező. A sztori nem túl kacifántos: Dengler az amerikai légierő katonájaként a vietnámi háborúban harcol, gépét Laosz fölött találat éri, élve földet ér, de fogságba esik, innentől éhezés és változatos kínzások töltik ki a napjait, így nem meglepő módon szökést tervez. A film sem sokat tesz hozzá a sztorihoz, a szökés sikerül (valójában is így történt), inkább a hangulatok és a karakterek ábrázolása teremt mélységet.

A boldogság nyomában (Pursuit of Happyness – 2006)

Apa és fia (és a pénz) bonyodalmas útkeresését viszi vászonra Christopher Gardner igaz története alapján Gabriele Muccino filmje. A családapa nincs híján becsületnek, jó szándéknak, akaratnak és szorgalomnak, ám mutatóban sincs szerencséje soha. Szegény embert az ág is húzza alapon családja elszegényedik, az anyuka is lelép, ketten maradnak ötéves fiával. Innen szép nyerni, vág bele bátran az apuka a brókerkedésbe, aminek köszönhetően rövidesen már várótermekben kényszerülnek lakni. Jókedvvel, szeretettel azonban minden baj legyőzhető – hiszi Gardner és fia, és hiszi az őket alakító Will Smith és fia (Jaden Smith) egyaránt. És így is lesz. Zsebkendős film.

Fekete dicsőség (Glory Road – 2006)

A pályán a fekete és a fehér csapat mérkőzik meg egymással egy sorsdöntő meccsen a rasszizmustól nem mindig a legnagyobb vehemenciával idegenkedő Egyesült Államokban. Talán egy kicsit vékonyka alap egy feszes drámához, ám a valóság szolgáltatta izgalmas részletek, na meg a profi feldolgozás miatt nincs ok aggodalomra. Az 1966-os amerikai főiskolai kosárlabda-bajnokságra Don Haskins azzal a kizárólag feketékből álló csapattal érkezett, aminek tagjait előbb a más csapatokból származásuk miatt kihagyott játékosokból, majd Texas utcáin névtelenül, de profin kosarazó srácokból verbuvált. A döntő mérkőzésen ezt a Texas Westernt a kizárólag fehérekből álló, többszörös bajnok Kentucky fogadta. A valóságban azért vérrel összefirkált szobák és játékosokat hajigáló közönség szerencsére nem volt, ezért már csak a mozi, na meg a csillapíthatatlan szenzációéhség tehető felelőssé.

Saját szavak (Freedom Writers – 2007)

A lepukkant középiskolába feketék, ázsiaiak és fehérek bandaháborúiba érkező frissdiplomás, törékeny pillái alól a küldetéstudat dacával okosan tekintő helyes kis tanárnő témája nem kifejezetten eredeti. Talán mert az élet írta, azért ilyen közhelyes. Mindenesetre tényleg ez történt az egyik leghírhedtebb kaliforniai középiskolában, és az elvárható csoda sem maradt el: a tanárnő megtalálta az elvetemült, személyiségzavaros, menthetetlen (de persze legbelül angyalian jóravaló) gyerekek lelkéhez vezető ösvényt és saját szavaikon keresztül elindította őket a megértés, a tudás és a felemelkedés útján.

Út a vadonba (Into the Wild – 2007)

Christopher McCandless gazdag család gyermeke, jó tanuló, szépen lediplomázik – így is kell, gondolhatták a szülei, meg mindenki más. Chris azonban úgy folytatta, hogy arra senki sem számított. Volt 24 ezer dollárja, azt felajánlotta jótékony célokra, maradt némi apró, azt elégette, aztán stoppal elhúzott Alaszkába, hogy egy hátizsáknyi felszereléssel onnantól fogva ne csak túlélje, hanem valóban élje is az életét. Sean Penn rendezőként és producerként 10 évet várt a család jóváhagyására, hogy a történetet – hitelesen, leginkább Chris naplója, illetve Jon Krakauer regénye alapján – filmre vigye. Érdekes átfedés film és valóság között: a nyitójelenetben látható sofőr, aki odaadja csizmáit Chrisnek, saját magát alakítja a filmben. Ő Jim Gallien, aki utoljára látta élve Chris McCandless-t.

A szív bajnokai (The Blind Side – 2009)

Volt egyszer egy diák, akit nem akart átvenni a jó hírű gimnázium, és alapvetően nem azért, mert a fiú fekete volt és hajléktalan, hanem mert igen rosszul teljesített a felvételi teszten. A sztori Michael Oher élettörténetén alapul, aki egy ismert amerikai futball játékos, és valóban igen nehéz körülmények közül indult. Az anyja drogfüggő volt, apját megölték, családi és anyagi források nélkül nem sok jóra számíthatott. Ám jött egy barátság, a barát családja befogadta (anyai alakításáért Sandra Bullock Oscar-díjat kapott), majd némi támogatással aztán az is kiderült, hogy a fiú közel sem ostoba, ráadásul kiválóan focizik. Így történt. És így történik Hancock filmjében is. Újabb pofon a faji előítéletességnek.

Invictus – A legyőzhetetlen (Invictus – 2009)

Ezúttal is fekete-fehér sport. Rasszizmus vs. rögbi: 0-1! Nelson Mandela (Morgan Freeman) az apartheid-rendszer bukása (neki személyesen 27 év börtön) után az első dél-afrikai fekete bőrű elnökként a sport segítségével veszi fel a rasszizmus elleni harcot. Az elnök személyesen találkozott a csapat vezetőjével, François Pienaarttal (őt Matt Damon alakítja), hogy a közös erőfeszítésben és a faji előítéletesség teljes mellőzésében partnerének kérje. A lehetetlennek tűnő vállalás lehetségesnek bizonyult: a csapat grandiózus teljesítménnyel bekerült az 1995-ös világbajnokság döntőjébe, fehér és fekete egy emberként szurkolt a sikerért.

Pénzcsináló (Moneyball – 2011)

Hogyan alakítsuk erősséggé gyengeségeinket? Ez lehetett az a mondat, amit Peter Brand kisárgázott a Vezetői tréning jegyzetében ifjú közgazdász hallgatóként. Unalmas óráiban pedig kidolgozott egy merőben új statisztikai rendszert a baseballjátékosok értékelésére. Aztán találkozott Billy Beane-nel, akinek meg csapatfőnökként (Oakland Athletics) volt éppen gyengesége: nem volt pénz játékosra. Összehaverkodtak, kész is volt a terv: olyan sokadvonalbeli sportolókat szerződtettek, akikről Peter elemzése szerint ki fog derülni, hogy remek játékosok. A baseball-világ ezen könnyesre röhögte magát, de Beane (Brad Pitt) és Brand (Jonah Hill) is jól szórakoztak, bár egy kicsit talán visszafogottabban. Aztán persze igazuk lett, dőltek a rekordok, dőlt lé. Innentől már csak nekik volt jó kedvük, meg persze a játékosaiknak.

Életrevalók (Intouchables – 2011)

Adott egy gazdag arisztokrata, aki egy ejtőernyős baleset okán kerekesszékbe kényszerül, így állandó ápolót keres maga mellé. Ha józan ésszel kíséreljük meg befogadni az úr döntését, miszerint egy külvárosi gettóból érkező, börtönből frissen szabadult, fekete bőrű, nem különösebben csiszolt modorú dromedárt vesz fel a pozícióra, úgy valószínűleg nem fog sikerülni. Ha nem, akkor talán igen. Például ha a nyitójelenetet nézzük, ahol az éppen sofőrként feladatellátó Driss és az anyósülésbe szíjazva tehetetlenül csüngő, de önfeledten vigyorgó Philippe száguldozik a Maseratival, mert fogadtak, hogy le tudják-e rázni a rendőröket. Remek barátság szövődik, az elemi erő és a korlátlan lehetőségek együttese pedig igen jó alap a szórakozáshoz. Érdekesség, hogy a valóságban Philippe ápolója (valódi neve: Abdel) fehér. De hát ez film.

Lincoln – (Lincoln – 2012

Spielberg történelmi drámája az újraválasztott Abraham Lincoln rabszolgaság elleni harcát dolgozza fel. Az amerikai polgárháborúban, 1865-ben járunk, ahol a körülmények ismeretében egy a történelemkönyvekből és a jogi stúdiumokból ismerős kifejezés, az „alkotmánymódosítás” meglepően akciódús terminusnak hat. Főleg akkor, ha a módosítás a rabszolgaság eltörlésére és a rabszolgák felszabadítására irányul. Ez a törekvése Lincolnnak, és hát nem mindenki támogatja, mondjuk úgy. De az elnök rettenthetetlen. A történelem pedig igenis izgalmas.

Comments Disabled