Miért maradok? Mert szeretlek…

Pedig sokszor csaptam már ököllel az égbe, hogy elég volt, most elmegyek. De ez nem az a kapcsolat. Ez nem az a szerelem.

Nem hallgatok már senkire. Nem beszélek már senkivel a gondjaimról, a gondjainkról. Úgy érzem, ha ezt tenném elárulnám magunkat, elárulnálak téged, hiszen te vagy a legjobb barátom. Nem az, akivel megbeszélem, hogy éppen milyen hisztim van. Hanem az, aki mellettem van. Mindig. Jóban és rosszban.

Gyakran mondják, hogy a mai fiatalok (ez egyébként mettől meddig terjed? Tizenöt és huszonöt között? Vagy húsz és harminc között? Én még mindig azt hiszem fiatal vagyok, pedig bőven elmúltam már harminc) mindent rögtön és azonnal akarnak. Meg azt is, hogy ha gondok vannak, akkor lelépnek. Én ennek pont az ellenkezőjét látom: inkább egyre magányosabbak a nemzedékek. A digitális forradalomban egyre jobban kell(ene) a jó szó, az érintés, az ölelés. Azok, akik párra lelnek, és leteszik a voksukat valaki mellett nehezen mozdulnak. Még akkor is, ha kéne. Hiszen ebben a folytonos és gyors változásban, ebben az életben, ahol élünk, a biztos pont még mindig a társ, a család. Hogy ezt könnyen engednénk el? Én nem hiszem. Ezzel vitatkozom.

Mi, az X generáció, vagy hogy is hívnak bennünket, többnyire csonka családokban nőttünk fel. Kulccsal a nyakunkban rohantunk haza az iskolából, vártuk haza anyát és apát, hogy dög fáradtan beessenek az ajtón, és a film nézése közben elaludjanak. Lecke kész? Persze. Táskád bepakoltad? Hogyne. Aztán reggel fáradtan elindultunk az iskolába, hogy ugyanígy érjen véget a nap. Mi ne tudnánk, hogy milyen egy rossz kapcsolatban, egy fáradt házasságban felnőni? De. Tudjuk. És mi nem ilyet szeretnénk.

Maradunk, mert a sok veszekedés, és küzdelmes könny fátylán keresztül még mindig tudunk egymásra mosolyogni. Még mindig megvannak a közös vicceink, az öleléseink a nap bármely pontján. És vannak terveink. Együtt.

Mostanában, mintha megint elszaporodott volna az a vélemény, hogy ketté válik a társadalom: nagyon szegényekre, és nagyon gazdagokra. Akinek egész nap tekernie kell a pénzért, és a családja megélhetéséért az nem fog mosolyogva karibi nyaralást tervezni, ha éppen rosszul mennek a dolgok otthon. Hogy nekik mi marad? A hit abban, hogy holnap jobb lesz. Ezért (is) érdemes kitartani. Az oly divatos formula, a régen minden jobb volt nem igaz mindenkire.

De maradunk, mert van szerelem.

Van szerelem minden lopott mosolyban a gyerek feje fölött, a reggeli kávéban, amit helyettem főzöl meg, a gondolatban, hogy menjünk el a Balcsira júliusban, mert már régen jártunk arra, és milyen jó lenne egy kicsit lazítani. Van szerelem a reggeli rohanásban, amikor tökéletes koreográfiában oldjuk meg, hogy kinek mit kell csinálni, aztán a megkönnyebbülésben, hogy ma nem volt hisztis a gyerek, és nem indult olyan keményen a nap, mint tegnap. Én tudom, hogy szeretlek akkor is, amikor ordítok veled, mert csak azt szeretném, hogy egy kicsit jobb legyen az este is, mint tegnap. Te vajon tudod, hogy ezért ordítok? Vagy talán halkan kéne. Halkabban kéne. Persze szenvedélyes nőt vettél el, ezt már az első randin tudtad, én nem változtam.

Szerelem van minden könyörgésemben, hogy ezt most beszéljük meg, hogy ne menjünk aludni mérgesen, hogy ülj le mellém, fogd meg a kezem és beszéljük meg. Szerelem van minden bocsánat kérésemben, pedig tudhatnám, hogy neked is megvannak a heppjeid, a napi rutinod, ami nem változik. Szerelem van abban a tudatban is, hogy tudom, én kit választottam, és nem várhatom el, hogy megváltozzon. Nem akarom, hogy megváltozzon, mert én választottam. Én választottalak. Így szeretlek, még akkor is, ha néha különböző dolgokat vágnék a fejedhez.

Amíg megcsókollak a drogéria közepén, mert úgy nézel rám, addig van szerelem.

És amíg van szerelem, addig maradok.