A szabadság szerelmese – interjú Fejős Évával

Több, mint tíz évig olvashattuk őt a Nők Lapjában, és azóta is falhatjuk izgalmas regényeit. Közben negyvenes évei végén egy kislányt hozott a világra, úgyhogy nagyon itt volt az ideje, hogy beszélgessünk vele.

Ahogy Évát megláttam, azonnal egy szivárvány jutott eszembe. Négy hónapja szülte kislányát és csak úgy ragyog. Tele van energiával és lelkesedéssel. Rögtön átfutott a gondolat a fejemben, hogy ötvenévesen én is így szeretnék kinézni. Aztán ahogy beszélgetünk és egyre jobban megismerem őt, már egyáltalán nem is csodálkozom semmin. Elérte azt, amit nagyon sokan szeretnének az életben: szabadnak érzi magát és ez látszik is rajta.

A Nők Lapjában újságíró voltál, aztán író. Mi vitt el a regényírás felé?

Kevesen tudják, de az írás előbb volt, mint az újságírás. Annak idején amikor gimnazista voltam már elkezdtem könyvet írni. 19 évesen egy pályázatra írtam egy regényt, amellyel megnyertem a második díjat. Kaptam is egy könyvszerződést, csak aztán két hét múlva megszűnt a kiadó. Akkoriban nagyjából ez volt folyamatosan: írtam egy könyvet, kerestem a kiadót, de vagy megszűnt a kiadó vagy nem jelent meg a könyvem. Nagyon úgy tűnt akkor számomra, hogy az írás viszonylag hobbi szinten űzhető. Nekem viszont fontos volt, hogy történeteket találjak ki és azt tudtam, hogy az írásnál szeretnék maradni. Úgyhogy gyakorlatilag elkezdtem bekopogni szerkesztőségekbe, hogy szeretnék újságíró lenni. Már újságíróként dolgoztam, amikor elvégeztem a kommunikáció szakot. Már riportokat írtam, interjúkat készítettem, de ezt mind magamtól tanultam meg a gyakorlatban.  E mellett viszont mindig megmaradt, hogy ha volt szabadidőm mindig kitaláltam egy új történetet, egy regényt vagy egy novellát. Így történt, hogy 1999-ben egyik könyvemet kiadták.

Ez volt a Carol N. Fire álnéven írt Holtodiglan. Ez indította el a gépezetet?

Igen. A kiadóban akkor azt mondták, hogy csak akkor lehet sikeres a könyv, ha nem magyar néven kerül kiadásra. Ezt nem nagyon értettem, de mindegy. Kiadták háromezer példányban, amit aztán a családom maradéktalanul felvásárolt, de nem volt különösebb visszhangja. Nők Lapjás voltam, amikor elküldtem a Bangkok, tranzit kéziratát az Ulpiusnak. De ez is nagyon vicces volt, mert épp egy értekezlet után voltunk, kávéztunk és kérdeztem Szegő András kollégámat, hogy hová küldjem el. Ő javasolt egy kiadót, fel is hívott ott valakit, aki azt mondta, hogy nem nagyon érdekli a szórakoztató irodalom. Azóta persze már megbánták. Így hát nem volt más választásom, keresnem kellett tovább.

Nagyon tetszettek az Ulpius borítói, elküldtem hát nekik és le is csaptak rá. Onnantól kezdve már az volt kérdéses, hogy ez egy új karrier kezdete-e.

Rengeteget változik fejlődik az ember tíz-tizenöt év alatt. Ha visszanézel a korábbi könyveidre, akkor látsz valamilyen különbséget a tizenkilenc évesen megírt könyvek és a később megjelentek között?

2013-ban hoztam létre a saját kiadómat (Erawan) és éppen túl voltam egy kemény válóperen az Ulpius-ház kiadóval. A szerzői jogok miatt nem volt más választásom, mint hogy az 1999-es Holtodiglant más címmel kiadjam. Ez volt a Most kezdődik, amely egy úgynevezett nosztalgia könyv, mert ma már semmit se úgy írnék meg benne. Próbáltam is úgy kommunikálni, hogy ez még a régi Fejős Éva, de azért szórakoztató lehet. Aztán ez a könyv megcsinálta azt 2013-ban, amit 1999-ben nem: hozott egy húszezres eladást.

Ennek mi lehetett az oka?

Akkor már egy éve nem jelent meg új könyvem, pedig az olvasóim nagyon várták. Ekkoriban folyt a szakításom is az Ulpius-hát kiadóval, amit az olvasóim végig kísértek velem.   Velem voltak akkor is, amikor az Ulpius elkezdett hülyét csinálni a borítóimból, úgy, hogy azzal próbáltak meg visszatartani, hogy elkezdték lerombolni a brandet. Olyan borítókat terveztettek – még a netet is elárasztották velük -, amelyeken félpucér pasik voltak. Ezt az olvasóim is észrevették. Aki figyelt egy kicsit, az simán látta, hogy itt egy kurva nagy háború van. Persze az olvasó nekem drukkolt, mert mindig a szerzőnek drukkol, nem a vállalatnak. Azóta sokat írtam arról, hogy mennyire nehéz a szerző élete, elmentem az adatvédelmi biztoshoz, hogy hogyan kaphatnám meg per nélkül az eladási adataimat, tudni akartam, hogy ezeket a hiteles dokumentumokat a szerző, hogy nézheti meg. Nagyon nehéz időszak volt ez, és ezt érezte az olvasótáborom is. Szerintem ezért duplán várták, hogy előrukkoljak valamivel. Ebben az is benne volt, csomó ember ettől kapott erőre, hogy meg tudják valósítani az álmaikat: mert azt látták, hogy ott vagyok én egyedül szemben egy egész vállalattal, és ha ez így sikerül nekem, akkor ez nekik is sikerülhet. Szerintem ez nagyon sokat számított akkor és ezért rohanták meg a könyvesboltokat, amikor kijöttem a Most kezdődik-kel. Érezték, hogy ez az egész oda vezet, hogy szabad leszek. Az én szabadságom, nagyon sokaknak jelentette a saját szabadságukat, erőt merítettek belőle, inspirálódtak.

Ezért is kell beszélni ezekről és kellenek ezek a példák…

Szerintem is. Pont így voltam a gyermekemnél is. Nem tudtam biztosan, de mindig is hittünk benne, hogy lesz majd gyermekünk. Figyeltem a hollywood-i híreket, hogy ennek is, meg annak is negyven fölött lett gyereke és inkább ezekre koncentráltam, mint a rémhírekre vagy amelyek elrettentik az embert. Ezért gondolom, hogy az én példám, az, hogy szabad lettem, az sokaknak jelentett ösztönzést.

Sokan úgy gondolják, hogy negyven felett már késő a gyerekvállaláshoz. Te mégis negyvenkilenc évesen lettél anya. Miért alakult így nálad?

Soha nem zárkóztam el a gyerekvállalástól, csak korábban nem éreztem még elérkezettnek az időt.

Amióta anya lettél, megváltozott az időhöz való viszonyod?

Érdekes, mert a jövős-menős, találkozós napi teendőimet meg tudom csinálni, de az írástól még elveszi az időt és az energiát az anyaság. Most pont egy olyan könyvön dolgozom, ami Lindáról szól, mert nagyon sokan kérdezték, hogy történt, mit élek át és arra gondoltam, hogy csinálok belőle egy laza könyvet. Mellette még dolgozom a téli regényemen is, de nagyon lassan haladok mostanság. Úgyhogy szigorúan előírtam magamnak, hogy napi három-négy órát muszáj dolgoznom.

Tudod azért tartani a saját ritmusodat?

Most erre nem mondok semmit. Próbálom… Ez nagyon vicces, mert régen mindig én voltam az első, ha leadásról volt szó, mindig tartottam a határidőket, most meg csak tologatom. De most azt mondom, hogy elfogadom ezt a lazaságot, mert még tényleg nagyon pici a gyerek, és azt gondolom, ez ilyenkor beleférhet.

Egy ilyen precíz és maximalista ember, mint te, hogy éli ezt meg?

Tényleg lazán, nem ostorozom magam. Tudom, hogy gyors vagyok és a határidők mindig inspiráltak. Most egy kicsit tologatom őket, de előbb-utóbb meglesz minden.

Mi változott meg benned, amióta anya lettél?

Mindig is érzékeny voltam, de olyan nagy sorsfordító dolog nem történt.

Persze mindenről a gyerek jut eszembe, mindig az a fontos, hogy vele mi van. De másképp nem állok a világhoz, mert a szakmám által eddig is annyi sorsba élhettem bele magam. Az érzékenységem megmaradt, maximum lehet, hogy erőteljesebb lett.

Olvastam, hogy a Cuba libre című könyved után muszáj volt megírnod Dalma történetét egy külön regényben is. Ennyire együtt élsz a karaktereiddel?

Dalma egyébként én vagyok, én is ilyen antiszociális voltam az óvodában, mint Ő. Olyan oviba jártam, ahol mindig csúfolták azt, akik sírtak. Én meg minden reggel sírtam. Busszal vittek minket, és én már akkor azért sírtam, mert el kellett válnom anyutól, később meg már azért, mert tudtam, hogy csúfolni fognak az óvónéni vezetésével. Lelkileg nekem egy törés volt az ovi, és ebből a szempontból Dalma vagyok. Dalma egy kicsit antiszociális és kissé furcsán látja a világot. Őt azért közösítik ki, mert kubai apukája van, engem meg azért, mert sírtam. Nagyon jól tudom, milyen gyerekkorban magányosnak érezni magad, és amikor csak a könyvek a legjobb barátaid, akkor nehéz felengedni, nehéz elkezdeni kitárulkozni. Dalma kicsit én vagyok, de érdekes módon, az összes karakter esetében átváltozom és teljesen más döntéseket hozok az ő nevükben, mint amilyeneket amúgy én a saját életemben hoztam volna.

Olyan jó, hogy meg tudod élni máshogy is a dolgokat és el tudsz játszani a szerepekkel…

Igen, ezt én is nagyon szeretem, ahogy imádom éppen ezért az idős és a fiatal karaktereket is. Ilyenkor annyira nagyot ugrok az életemből. A Cuba librében például Jesus nyolcvan pluszos, kubai származású emigráns, akinek a hangja és a természete olyan volt, hogy egyszerűen imádtam. Kicsit az is én vagyok, pedig sose voltam öreg kubai. Vagy a Karácsony New York-ban című könyvben, a tizenhét éves Martin egy olyan fiúhang, ami imádok. Talán pont ezért vagyok olyan érzékeny és empatikus, mert mások fejével is szoktam gondolkozni. Nagyon fontos az életben, hogy más számszögből is megvizsgáljunk valamit.

A Szeretlek, Bangkok című könyvben írod, hogy „…a másik titok az elengedés. El kell tudnod engedni a tárgyakat, helyzeteket, embereket.” Neked milyen saját tapasztalataid vannak ezen a téren?

Thaiföldön ezt nagyon sokat tanulgattam, és nekem azért volt ez olyan nehéz, mert Aput kellett elengednem. A mai napig sokat tanulok erről, ez egy nagyon fontos dolog. Például néha végig nézek a tárgyakon és azt mondom, hogy nem ez a fontos és bármikor el tudnám engedni őket. Sokkal nehezebben tudnám viszont elengedni az élményeket és azokat a dolgokat, amelyeket átéltem.

Tudatosan törekszel erre?

Tudatosan, mert nagyon nehéz úgy az élet, hogy ha mindenhez ragaszkodsz. És sajnos mi emberek olyanok vagyunk, hogy mindenhez ragaszkodunk, még ahhoz is, ami nem jó. A rossz hangulatainkhoz például. Megfigyeltem, hogy sokan inkább választják a biztos rosszat, mint a bizonytalant. Pedig amikor elengedsz egy helyzetet vagy egy tárgyat, akkor ki is lépsz a komfortzónádból és azért megjön a jutalom. Ez nehéz, de mindig megéri. Azt látom, hogy a szereplőimet is azért szeretik az olvasóim, mert előbb vagy utóbb, de döntenek. Erről sokan írnak nekem, hogy XY szereplő segített neki, hogy az életben el tudjon dönteni valamit.

Neked is nehéz döntéseket hozni?

Hát persze, kinek nem? Olyan vagyok, aki szereti megbeszélni, és meghallgatom mindenki véleményét, de lehet, hogy utána máshogy döntök. Bizonyos dolgokban nagyon könnyen, például az anyagi dolgokban sokkal könnyebben hozok döntést, mint az érzelmiekben. Üzleti dolgokban volt, amit benéztem, de mindegy, mert azok is erősítenek. De érzelmi ügyekben sokkal nehezebb, mert több aspektusa van a dolognak és mindegyiket meg kell nézni. Röhej, de a regényhőseim mindig segítenek, tényleg!  Az első bangkoki telem hozta magával azt, hogy felmondtam a Nők Lapjánál. de pont ezt a lépést nem éreztem, és nem mertem sokáig meglépni.

Miért érezted, hogy el kell jönnöd?

Akkor már nagyon úgy éreztem, hogy évek óta ugyanazokat a cikkeket írom. Már tizenegy éve voltam ott, és bár korábban sok, sokakat érintő nagy riportot írtam, akkoriban erre kevesebb lehetőségem volt, vagy csak én éreztem így. Már nem érdekelt, hogy szépségtitkokat írjak, de jó pénzért tök jó munkahelyem volt.

Ezért is volt nehéz volt, hogy induljak el öt hónapra. Ekkor kérdezte meg Dia barátnőm, hogy „mit csinálna egy regényhősöd ebben a helyzetben? Elhúzna, ahogy csak kell – mondtam.” Úgyhogy kértem is fizetés nélküli szabadságot és elutaztam.

Aztán amikor ott voltam kint és hazafele jöttem volna, elkezdett fájni a lábam. Volt egy thai csaj, akivel nagyon jóban lettem és ő tanácsolta, hogy menjek el megmasszíroztatni. El is mentem és amikor a masszőrlány kérdezte, hogy ki vagyok és mit csinálok, elmeséltem, hogy megyek vissza a régi munkahelyemre, pedig egyáltalán nem akarok. Erre azt mondta: Ja! Hát a láb mindig fáj, ha tovább lépsz, és fájnia is kell! „De ezt az utat végig kell járnod, mert már elindultál rajta.” Akkor rájöttem, hogy a testem már ezt is tudja. Visszamentem az apartmanomba, kinéztem az ablakon és ott, az egyik fotelbe leülve elsirattam az egész Nők Lapjás korszakomat. Budapestre pedig már úgy jöttem vissza, hogy gyakorlatilag az első munkanapomon felmondtam. Már szabad akartam lenni és azt akartam írni, amit én akartam.

…pedig ezután még jött a háborúzás az Ulpiussal?

Igen. Ami nagyon érdekes, hogy ez az egész szerintem pont ebből jött, hogy el mertem dönteni, hogy kiszakadjak az addigi életemből.

Aztán létrehoztad a saját kiadódat. Erawan, ha jól tudom ez egy szentély Bangkokban. Hogy jött az ötlet?

Pont ott, a szentélyben ülve csapott meg az ihlet, hogy legyen egy kiadóm. Éppen gondolkoztam, hogy mi lesz velem, mi lesz az Ulpiussal.  Nonstop ezen gondolkoztam és sokat bejártam oda, jártamban – keltemben betértem, aztán egyértelmű volt, hogy ez lesz a neve.

Azt mondják, hogy a thai emberek elfogadják a hibákat, éppúgy a sajátjukat, mint a másokét. Te hogy állsz a hibákkal?

Azt nem szeretem, ha én hibázok. Mások hibáit könnyebben elfogadom, mert azért egy könyvkiadónál sok hiba lehetőség van. A sajátjaimmal egyelőre nem vagyok jóban, viszont túl kell lépni rajta. Először is helyre kell hozni valahogy és ha már valahogy helyükre kerültek a dolgok, akár egy bocsánat kéréssel, akkor már nem rágódom rajta.

Említetted, hogy a kiadódnál együtt dolgoztok a barátnőddel, Papp Dianával. Milyen így dolgozni?

Nagyon jó! Nagy biztonságot ad nekem, mert én elfelejtek dátumokat, helyszíneket, árakat és ő ezeket mind nagyon jól fejben tartja. Tökéletesen össze vagyunk szokva, mindketten tudjuk, hogy a másik mit szeretne. A magazinnál a kettőnk ízlése találkozik, azt gondolom, Diától olyan „glossys”, mert az egészet nagyon csajossá teszi. A munkánk soha nem ment a barátságunk rovására.

Hogy jött a magazin ötlete?

2012-ben már a Szeretlek, Bangkok című könyvembe is beleírtam, hogy fogok csinálni egy magazint, de amikor a költségvetés elkészült, akkor láttam, hogy ennek még nincs itt az ideje. Ekkor volt a válás a Nők Lapjától és az Ulpiustól, csináltam egy új kiadót és ekkor nem volt aktuális még a magazin. De bennem volt, hogy milyen jó lenne. Végül tavaly nyáron kezdtük el és ősszel meg is jelent az első szám. Régóta készültem rá és most nagyon örülök, még akkor is, ha egyelőre nem szárnyal pozitívan, de már az is jó, hogy nullán vagyunk.

Melyik a kedvenc regényed a sajátjaid közül?

Háát, mindig az, amit épp írok. Az Úton Hozzád-ot nagyon szeretem, mert annyira Magyarországról szól és mégis el tud emelni ettől. Gyakorlatilag benne van a vidéki élet, az, hogy azt se tudjuk, hogy mi van a szomszéd földjén. Rengeteg minket is érintő probléma jön elő benne, hogy azt se tudjuk, mit eszünk – mit iszunk. Hogy többet ér a pénz, mint az élet. Sajnos vagy nem sajnos, de nem tudok elszakadni attól, amit látok. Elemelem a sztorikat innen, de azért itt is maradunk. Egyébként ezt a regényemet a Greenpeace is segítette, megbeszéltük, hogy van a víz szennyezés, hogy öl meg embereket. Nagyon komoly szakmai segítséget kaptam tőlük. Bár az egész kitaláció, de sajnos ez van most Magyarországon, van alapja a történetnek. Amit még szeretek és egy nagyívű történet, az a Karácsony New Yorkban, bár ennek csak annyi magyar vonatkozása van, hogy magyar az egyik szereplője.

Sokára lett gyereketek. Miért érezted úgy, hogy így a jobb?

Mindig nagyon jól éreztem magam a bőrömben, és egészen tavalyig úgy gondoltam, hogy nagyon jól vagyok így. Abban mindig hittünk, hogy lesz gyermekünk, és végül aztán tavaly jött el a pillanat.

Akkor ő tervezett baba volt?

Igen. Előtte kellett is egy laporoszkópiás átjárhatósági műtétet csinálni, és a pajzsmirigyemet is be kellett állítani.

Kellett egy nagy elhatározás, hogy én gyereket akarok, és most akarok, mert most eljött az utolsó pillanat. Tudtam, hogy már sokáig nem húzhatom és nem élhetem ezt a laza életet, mint Linda előtt. A vicces, hogy aztán rájöttem, hogy vele ugyanúgy élhetem tovább.

 

Hogy élted meg a terhességet?

Nagyon jól. Amikor megtudtam, hogy várandós vagyok, nagyon megörültem és mondtam is, hogy jaj, de jó, akkor megyünk is egy hajóútra. Először megrémítettek, mert mondták, hogy még túl korai, de az orvosom megnyugtatott, hogy menjek nyugodtan, érezzem jól magam. A baj csak az volt, hogy ott a hajóúton már megváltozott a világ, mert már nem kívántam a kávét és mást se nagyon. De a terhességet jól viseltem és nagyon jól éltem meg.

Mi az, amire megtanítod majd a lányodat, mi az, amit mindenképp át akarsz neki adni?

Legyen bátor és szabad. Érezze magát szabadnak. Nekem ez addig nem igazán valósult meg, amíg fel nem szabadítottam magam – hogy úgy mondjam. Nagyon nehéz, hogy szabadnak érezd magad, mert mindig annyiféle béklyó van. Azt szeretném, hogy neki ilyenek ne legyenek.

Miközben dolgozom ezen az interjún Éva Szeretlek, Bangkok című könyvét olvasom és meg kell, hogy mondjam nagyon ösztönzőleg hat rám. Nagyon élvezem ezt az úti naplót, képzeletben tényleg Bangkokba repültem, orromban éreztem a furcsa szagokat és illatokat, éreztem a lüktető és forró város minden zsivaját…