Néha eljön a pont, hogy kimondjuk: nem jó egyedül…

Ebben a szenzáció- és örömhajhász világban vajon bevallhatjuk-e, ha olykor szomorúak, magányosak, sőt; egyenesen depisek vagyunk? Vagy csak a boldogságnak van létjogosultsága? Én bevállalom: elfáradtam.

Őszintén? Minden igyekezetem, talpra esettségem és keménységem ellenére; van, amikor rohadt nehéz egyedül. Annyira mardos a magány, hogy visszasírom még a legrosszabb, diszfunkcionális kapcsolataimat is.

Hogy miért nem tudtam nyugton maradni?! Miért nem elégedtem meg a majdnem szerelemmel, a közepes szexszel és a hosszú monológjaimra adott kétszavas válaszokkal? Miért nem örültem annak, ha mindenre csak bólogat a másik, és miért nem hagytam rá az akkor olyan rettentő fontosnak tűnő – mai szemmel visszatekintve; nüánsznyi- kérdéseket, miért nem éltem kettős életet, szeretőt tartva (mint ahogy sokszor Ők teszik)?

És ha végre kigabalyodok ebből a negatív érzelmi spirálból; a ’mi lett volna ha’ és a ’miért kellett, hogy így legyen’-ek végtelenjéből, hogy ha végre összekaparom magam és kimozdulok otthonról: jön a következő pofon…

Párok az utcán; máris fogalmazódik a „na még neki is van valakije, pedig hogy néz ki”- szépnek ugyan nem szép, de minden szingli fejében megforduló gondolat. Ezt követik a “Miért vagyok ilyen szerencsétlen?” és a “Mi a baj velem?” kérdések, amik aztán egy olyan remek kisugárzást biztosítanak (és valószínű még az arcom is eltorzul közben), hogy nincs a Földön, aki szívesen szólítana le – ez aztán az önsorsrontás!

Találkozó a nem szingli barátnőkkel; élménybeszámoló munkáról, utazásról, pasikról (persze én még mindig nem tudok felmutatni egyetlen épkézláb szerelmi történetet sem, de azért ezt jól ellensúlyozom a humorommal), s mire a két pohár bor a fejembe száll, és bújós kedvembe kerülök, már otthon is találom magam: EGYEDÜL. Már megint egyedül. Nem maradt más, mint a vaníliás karika meg a tévé (és ha ez még nem elég, kimegyek a kisboltba egy zacskó chipsért is!).

Másnap mintha mi se történt volna-fejjel érkezem az irodába, és magam sem értem, mi volt ez a tegnap esti kiborulás.

Hiszen szorgalmasan olvasom a pozitív, életmódváltó bölcsességeket; a vonzásokról meg a szuper “happy” szemléletmódról, mantrázgatom az önerősítő mondatokat és valahol mélyen hiszem, hogy eljön majd az én időm is. De mikor?! És miért jön el előbb mindenki másnak az ideje?

Vajon én leszek az a különc lány, a kamaszkori rémálmaimból, aki végül örökre egyedül marad és mire a szépségem is elhagy; őrült macskás öregasszonnyá aszalódok?! (Bár nekem még ez sem jönne össze: allergiás vagyok a cicaszőrre…) Vajon meddig bírnak még elviselni a csajok (a nem szingli barátnőim), meddig nem vagyok még teher számukra? Vajon mit gondolhatnak ők rólam, ha már én ilyen szépen kiosztottam magam?!

/Újabb estét zárok; egyedül. És így megy ez hosszú hónapok óta./

Majd hirtelen jön valami sugallat és elfújja az agyamról az önbántás ködjét, Isten tudja honnan, de akkora erőt érzek magamban, hogy egy kamiont elhúznék vele… Bevillan drága nagypapám képe és a közös jelmondatunk: „Soha nem adom fel!” és újra hinni kezdek.

Comments Disabled