3 képtelen sztori, ami valóban(!) megtörtént velem álláskeresés közben

Személyes és igaz történetem következik: az állás (vagy inkább hús)piacon szerzett  -sokszor megalázó, máskor viccesen szánalmas- tapasztalataim legalját osztom meg veletek. 

Mint minden fiatal, karrierre, megbecsülésre és folyamatos fejlődésre vágyó nő életében; az én életemben is eljött az a pont, amikor már nem találtam semmilyen kihívást az akkori munkámban. Ugyan a hét évet, mely után tanácsos váltani, megfejeltem még eggyel és bár imádtam a csapatot és a főnököm; egyszer csak beütött a krach. Éreztem, hogy kész, ennyi volt, kifújt, el kell mennem innen! Ekkor kezdtem el vadul küldözgetni a CV-m, s bár igyekeztem szűrni a hirdetések között; talán még elővigyázatosabb lehettem volna, mert olykor igazán furcsa kezekbe került a jelentkezésem…

Harminc éves ambiciózus nő, közgazdász végzettséggel, két szakmai középfokúval, B kategóriás jogosítvánnyal, többéves back officos, értékesítési asszisztensi tapasztalattal,  kétszázhatvan nettó bérigénnyel; új kihívásokat keres.” – valahogy így szólt a szakmai önéletrajzom üzenete egy mondatba tömörítve, amit egy olvasni tudó, közepes IQ-val rendelkező HR-es (vagy bárki) simán levett volna… Hát nem (mindig) így történt!

Alexander, az orosz testőr

„Könyvelőiroda irodavezető asszisztenst keres” – felsőfokú végzettség meglétét és még néhány általános elvárást tartalmazott a hirdetés. A cég nevét homály fedte, az interjú helyszínének címe alapján sem bukkantam rá (azóta sem tudom, hogy hívják őket, mert nem árulták el!).

Az egész megbeszélés elég baljósan kezdődött, mert a dugó miatt késésben lévén, hiába csörgettem a megadott telefonszámot, hogy odaszóljak. Végül nettó négy és fél perc csúszással megérkeztem a helyszínre; az omladozófélben lévő régi bérházban épp bedöglött a lift, ezért gyalog caplattam fel az ötödikre, ahol még szusszanni sem hagytak. Ugyanis az orosz akcentussal beszélő testőr(!) azonnal bekísért a cégvezetőhöz.

Így, téli nagykabátban, leizzadva, egy pohár vízzel való megkínálás nélkül telt az interjú, ahol tudtomra lett adva, hogy ez egy nagyon felelősségteljes pozíció, ahol nincs lazsálás. De magához a munkához vagy a munkáltatóhoz ennél közelebb nem kerültem. Húsz perc után a testőr átkísért a szomszéd szobába, leültetett egy számítógéphez és egy feladatsort rakott elém. Méghozzá: címezzek meg tértisen egy levelet, főzzek le egy kávét és készítsek egy átadás-átvételit (a szituáció szerint egy ügyfél személyesen jött befizetni a tartozását és én átvettem az összeget – azért biztos, ami biztos, nem írtam alá a papírt, nehogy az interjú végén behajtsák rajtam a pénzt).

Majd miután felszolgáltam a kávét; megkínáltak vele (szó szerint ez volt az utolsó csepp a pohárban)! Gondolták az önéletrajzom alapján, hogy mindez hatalmas szakmai kihívást jelenthet?! A neveltetésem nem engedte, hogy elküldjem őket melegebb éghajlatra – na meg a félsz, hogy ’Alexander’ megtalál; és a családomat is. (Természetesen ide sem mentem el dolgozni.)

AC – azaz fél nap szívás egy szimpla „nem”-ért

Az assessment center (magyarul értékelő vagy megfigyelő központ) manapság egyre divatosabb kiválasztási módszer. A lényege az, hogy a szervező fejvadász cég egyszerre több jelöltet enged össze, egy, olykor többnapos – esetemben csak négyórás-, szituációs gyakorlatokból, tesztekből, prezentációkészítésből álló interjú keretén belül, melyen a leendő főnök(ök), mint megfigyelők, is jelen vannak.

Mindezt megelőzte még egy, a pozícióra (mellesleg értékesítési asszisztenst kerestek, nem agykutatót vagy felső vezetőt) való jelentkezéshez szükséges, kb. kétórás regisztrációs űrlap és személyiségteszt kitöltése,  és egy egyórás skype meeting is. Az AC során olyan buta, abszurd helyzetekbe kergettek, amire nem lehet felkészülni, és a partner reakciója is életszerűtlen volt. Mivel hétköznapra esett, természetesen elvárták, hogy a jelöltek szabit vegyenek ki, és az összesen cirka hét órámat felemésztő, háromlépcsős kiválasztás végén, csupán egy egysoros „köszönjük, de mégsem téged keresünk” e-mailt kaptam, pár nappal később (de legalább válaszra méltattak). Megint a jó modoromnak köszönhető, hogy végül csak gondolatban intettem be nekik, de azt elhatároztam, hogy a jövőben nem kívánok olyan helyen dolgozni, ahol ennyi energiabefektetést várnak el már rögtön az elején.

Kipukkadt a szép, színes (álom)lufi

Egy ipari automatizmusokkal foglalkozó japán multi új pozíciót hirdetett meg. A viszonteladói partnerekkel való kapcsolattartáshoz kerestek embert – az értékesítési vezető jobb kezét-, amihez az egyik legmenőbb, nemzetközileg is elismert fejvadász társaság segítségét vették igénybe.

Ígéretes, komoly lehetőségnek tűnt számomra, ráadásul abban a XIII. kerületi irodaházban található a központi irodájuk, amiről évek óta álmodoztam, hogy ott fogok egyszer dolgozni! Az első, exceles -feladatmegoldós körön lazán túljutottam, és az elbeszélgetés a leendő főnökömmel is nagyon jól sikerült. Kiderült, hogy a munkakör hasonló a mostanihoz (tehát van benne tapasztalatom bőven), a cég dúsgazdag, a túlórát nem igazán szeretik, inkább a hatékony idő-kihasználás hívei (pont, mint én), és a csapat egy rakás fiúból áll (mindig is a férfi munkatársak dominanciáját preferáltam).

Kifele jövet lecsekkoltam a parkszerű irodakomplexum kertjében található kifőzdét, hazafelé pedig lemértem, hogy nagyjából 20-25 perc alatt kényelmesen be tudok majd érni (amikor már itt fogok dolgozni – mert, hogy itt fogok; gondoltam.). Totálisan beleéltem magam. Vártam, hogy hívjanak. Nagyon-nagyon vártam.

Nagyjából két hét hallgatás után jelentkeztek a fejvadász cégtől. A csaj közölte, hogy bár nagyon is megfeleltem, a multi külföldi vezetősége úgy döntött, hogy most még sincs keret (!) erre az új pozícióra… Ekkor már nem tudtam úrinő maradni, alaposan beolvastam nekik, hogy hogy képzelik, hogy mások sorsával szórakoznak?!

Ma már jót nevetek az egészen: valószínű mindezeken át kellett esnem ahhoz, hogy tudjam, mit akarok, mennyit érek és mi az, amire egyáltalán nincs szükségem! Így talált rám az a fantasztikus lehetőség is, amit végül elfogadtam, és aminek kapcsán egyáltalán nem voltak furcsaságok, kételyek és kérdések se bennem, sem pedig az interjúztatóban.

Hogy meg lehet-e úszni ezeket a felesleges köröket? Azt hiszem nem, hiszen a megfelelő állás ugyanúgy a felnőtté váláshoz tartozik, mint az oda vezető út. Arra mindenképpen jó, hogy az ember edződjön, és legközelebb még nagyobb rutinnal álljon a leendő munkaadói elé.

Comments Disabled