A férfi, aki nem jött el…

Pedig vártam, annyira vártam, hogy szinte fájt. 

Az egészben az a furcsa, hogy először fel sem tűnt. Egy asztalnál ültek sokan, ő is ott volt, de nem volt benne semmi különös. Szőke haj, kék szem, még csak nem is az esetem. Még csak nem is tetszett. Aztán valahogy mégis egymás mellé sodort minket az este, vagy a bor, vagy a lágy nyári szellő. Már nem is emlékszem. És nagyon arra sem, hogy miről kezdtünk el beszélgetni.

Csak azt tudom, hogy úgy éreztem: igen, ő az, akire vártam. Igen, tudom, túl hirtelen, túl korán éreztem ezt. Túl gyorsan akartam, hogy még tovább tartson az este, hogy ne legyen vége, hogy beszélgessünk még.

A társaság már régen elment, mi még maradtunk. Mi még beszélgettünk. Mi még rendeltünk egy üveg bort, pedig lehet, hogy már nem kellett volna.

De nem ezért tetszettél.

Bár azt is be kell valljam, hogy ahogy közelebb értem hozzád, alaposabban szemügyre vettelek. A szőke haj alatt okosan ülő szemeid, az apró ráncaid, és a mosolyod szép lassan levett a lábamról.

Beszélgettünk. Sok mindenről, de főleg arról, hogy hogyan képzeljük a világot, hogy hogyan szeretnénk élni majd ha harminc évesek leszünk, aztán negyven. Azt mondtad milyen jó lenne egy hajó a Dunán, ahol esténként lehetne hallgatni a békákat, meg a fel-felugráló halakat. Nekem tetszett a gondolat: még soha nem találkoztam senkivel, aki a Dunán akart élni.

“Meghalni is ott akarok.” – mondtad, aztán belekortyoltál a borodba.

Én nem akartam a halálról beszélni egy olyan nyári estén, amelynek több köze volt az élethez, mint addig bárminek. Inkább az érdekelt, hogy milyen terveid vannak még. És te sokat elárultál, bár így visszagondolva inkább azt hiszem, az est nagy részében inkább a szádat néztem.

Haza indultunk, amikor felkelt  a nap. Egymáshoz igazítottuk a lépteinket, és ahogy fogyott a távolság a lakásom és az éjszakai helyszín közt azt éreztem, bárcsak soha ne lenne vége, bárcsak ne lennék ennyire fáradt.

“Nem kell mennem még…” – mondtad ki hangosan, én pedig tudtam, hogy húzhatom még ezt az éjszakát, húzhatom még ezt a reggelt.

A sarki péknél friss kiflit ettünk, és sok vizet ittunk utána, amikor néztük, hogy lassan szálingóznak a kukás autók az utcán.

“Ma is meleg lesz.” – gondoltam és még arra, hogy nincs nálam napszemüveg. Milyen ráncos lehet most a szemem, máskor ilyenkor kelek, nem, hogy ilyenkor fekszem le.

Tudtam, hogy ha felhívlak feljössz. Mégsem akartam.

“Itt most elbúcsúzom.” – mondtam ki a szörnyen nehéz szavakat. Nem ellenkeztél, nem próbálkoztál, és még egy csók sem esett meg kettőnk közt.

“Folytassuk holnap!” – kérdted én pedig megadtam a számom.

“Bármelyik este folytatnám veled” – mondtam, és elmosolyodtam.

Búcsúzóul megszorítottad a kezem, és a sarokról még visszafordultál, hogy nézlek-e. Hát persze, hogy néztelek.

Nem láttalak soha többé.

 

Comments Disabled