Én, a helyesen írni nem tudó – a Taigetosz törvény margójára

“Művészlélek…” – legyintettek rám egészen apró korom óta a fölnőttek… Aztán jött valaki, aki szárnyakat adott.

Ha egy amerikai filmet néznék most végig az életemről azt mondanám magamra, hogy milyen “magának való gyerek”. Mármint én. Mert az voltam. Végtelenül érzékeny, zavart tinédzser, akit sokkal jobban érdekelt, hogy jó barátja legyen valakinek, mint, hogy fiúzzon, vagy diszkózzon. Az is jobban érdekelt, hogy olvassak, és zenét hallgassak, mint az, hogy megértsem a mértant, a matematikát és a többit.

De nem ez volt a legnagyobb baj velem a gimiben. Mai fejemmel visszagondolva, úgy nagyjából tizenhárom évesen veszíthettem el a fonalat, amikor a szüleim házassága megromlott, a nagymamámat két hét alatt elvitte a rák, apám és anyám egészen érdekes módon élte meg a rendszerváltást: halálra dolgozták magukat. Nagyanyám elvesztése azért különösen fontos traumája az életemnek, mert csak kevéssé emlékszem vissza rá, és azok az emlékeim is mind-mind az íráshoz kapcsolódnak.

Ő biztatott először napló írásra, az ő unszolására kezdtem verseket, majd rövid történeteket írni, és az ő földöntúli üzenete volt az, ami hatalmas lökést adott az öntudatomnak. Nagyanyám ugyanis a fiókjának írt. Naplót. Méghozzá hihetetlenül jó, kifinomult stílusban. Halála után négy évvel tudtam ezt meg nagyapámtól, aki egy karácsonyon úgy gondolta, ideje örökül hagynia néhány oldalt az unokájának.

Mindig is gyors észjárású gyerek voltam, aki nem értette miért kell a kémia fölött izzadni, amikor annyi más érdekes dolog is van az életben! “Erre nekem soha nem lesz szükségem!” – kiabáltam sírva anyámnak, aki igyekezett elmagyarázni, hogy ha a “szendrei” meghúz kémiából, mert nem tudom a vegyjeleket, meg a kovalens kötést (ma sem tudom mi az…), akkor annyira rossz lesz az átlagom, hogy nem fogok tudni sehová sem tovább tanulni. Persze, kapásból válaszoltam, hogy nem is akarok, meg elmegyek majd Amerikába, meg majd amvéjezek, azzal lehet most amúgy is sok pénzt keresni.

Szerencsém volt, hogy Ica néni, a nyugdíj előtt álló történelem, és magyar szakos tanár volt az osztályfőnököm, mert ha nem ő lett volna, most ezt a cikket sem írom. Bármennyire is vicces ez ma már a word korrektorok világában, életem első néhány munkahelyén a korrektorok rémálma voltam. Szegény Kozocsa egyszer felhívott telefonon, hogy a “büdös életbe nem javít tőlem semmit!” aztán lecsapta a kagylót, de én még előtte hallottam, hogy hosszan beleszív a cigijébe. A kétezres évek elején ugyanis még nyomtatva küldtük a korrektornak a kéziratot, aki pirossal átnézte, jelölte, majd visszaküldte, és az aktuális szerkesztő egyesével javította ki a gépben. Szóval Kozocsa imádta a jegyzeteimet, viszont szerinte ez az ország az életben nem hordott ennyire rosszul író szerzőt a hátán. Szégyenkeztem miatta akkor is, amikor az első regényemnél szegény Solymosi Évi szerkesztőm éjszaka írt e-mailt, hogy ez rettenet, és nem érti, hogy egy intelligens nő, hogy írhat ilyen bűn nagy hülyeségeket.

A gimnázium utolsó félévében már csak röhögni jártunk be Viki barátnőmmel nyelvtan órára. Jobban tettem volna, ha oda figyelek, ugyanis viszonylag későn vettem észre, hogy bukásra állok nyelvtanból. Nem érdekeltek a szabályok, a helyesírás, és úgy véltem, hogy ezt én soha nem fogom megtanulni, felesleges is próbálkozni vele, hiszen anyám szerint is gyorsan, rondán és hibásan írok. Most már tudom, hogy ad egy, be kellett volna járni cigizés helyett a klotyóban, és ad kettő, Ica néni nem tudott mit kezdeni már velünk az utolsó évben amúgy sem, tehát minimális odafigyeléssel is össze lehetett volna szedni egy hármast.

Bepánikoltam, és próbáltam tanulni. Tényleg. De hiába. Apám szerint gyorsabban jár az agyam, mint a kezem és figyelmetlen vagyok. Ezt mondogatta, hol hangosan, hol halkabban. Ez egyébként a mai napig jellemző rám. Utolsó mentsvárként Ica néni dobott kötelet. Semmit nem kért, csak, hogy írjak tizenöt mondatot a szobámról. Azt mondta, lassan, figyelmesen dolgozzak, csináljam meg otthon, nyugodtan. Hazamentem, és neki ültem.

Leírtam, hogy jelenleg a szobám a világ egyetlen pontja ahol szeretek lenni. Ahol nem hallom, hogy miről beszélnek a fölnőttek, ahol ott vannak a kedvenc zenéim és könyveim, ahol ismerem a posztereimet, ahol nem kell aggódnom amiatt, hogy fél év múlva hol fogok élni, tanulni, hogy mi lesz belőlem ha nagy leszek. A következő órán felolvastam a rövid fogalmazást, ami sokkal inkább jegyzet volt, most már tudom. Ica néni felállt a pad mellől aminek támaszkodva végig hallgatott, és beírt egy ötöst a naplóba. Aztán feltolta a szemüvegét és csak ennyit mondott: “Írjál még.” Azt soha nem tudom már meg, hogy arra gondolt, gyakoroljam a helyesírást és akkor menni fog, vagy arra, hogy legyek író, írjak könyvet.

Ő volt az első példám arra, hogy lehet magasról tenni a rendszerre, hogy vannak olyan esetek, amikor a szabályok nem fontosak, mert van ami SOKKAL fontosabb. Nem engedett megbukni, és életemben először, a nagymamámon kívül, valaki megtámogatott. Valaki azt mondta, figyelj, lehet, hogy nem tudsz helyesen írni, viszont van valami, amit jobban tudsz: mesélni.

Ha Oroszlányban járok egy-egy találkozón, vagy dedikáláson ezt mindig elmondom neki. Mert ha ő akkor nem írja be azt az ötöst, ha ő akkor nem söpri le egyetlen mozdulattal az egész osztályzási rendszert, soha a büdös életben egyetlen egy sort sem írtam volna le.

Ez biztos.

 

(Illusztráció: Pink Floyd/The Wall)

Comments Disabled