Miért akarod, hogy szeresselek?

A férfi, aki nem enged közel. A férfi, aki jön felkavar, aztán elmegy. Jön, amikor neki tetszik…

Napok óta nem hallok felőled. Csak nézem a helyedet magam mellett, ahol lenned kéne valójában, de nem vagy. Máshol jársz. Mindenki rosszindulatú találgatásokkal hergel, hogy vajon mit csinálhatsz éppen…

Tudod, valójában sosem attól félek, hogy megcsalsz, amikor nem vagy mellettem. Sokkal inkább attól, hogy már nem vagy életben. Hogy túllőtted magad, és éppen a mentő visz el, hogy az utcán fekszel összeverve, vagy a rendőrök vezetnek el bilincsbe verve. Az életedért aggódom, ami olyan sokat jelent nekem.

Százszor eldöntöttem már, hogy ennek ezennel vége. A türelmem véges, nem várok tovább. De minden ilyen alkalommal, amikor már csak egy hajszál választ el a végső búcsútól, te újra felbukkansz. A szívem hevesen ver, mert tudom, hogy túlélted az éjszakát. Túlélted saját magad.

Csak üvöltenék egyenesen a képedbe állva, és követelném a választ. Hová tűntél már megint? Mi történt veled? Miért csinálod ezt? Miért nem vagy képes üzenni? Mosolyogsz rám, gyengéden az arcomhoz érsz. A bőröm lángolni kezd. Elszáll a haragom, esetlen leszek és védtelen, csak az ölelésedre vágyom.

Sokszor eszembe jut az első találkozásunk. Alig múltam tizenhét. Nem mondanám, hogy különleges alkalom lett volna. Egy átlagosan átszeszelt éjszaka a kocsmában sok-sok ember között. Éppen csak egymásra pillantottunk, de azonnal óva intett tőled mindenki. Már akkor is te voltál a helyi veszedelem.

Nem kifejezetten ez a falu bikája szerep vonzott, sokkal inkább az, hogy az első pillanattól kezdve megtaláltam benned az ellenpólust. Fogalmam sem volt, mi történik, valójában azt sem tudtam, te ki vagy, csak egy addig még nem ismert érzés kelt életre bennem, és rögtön tudtam: bárki is vagy, bármi is legyen ez, én akarom.

Időnként egymásba botlottunk, szigorúan a véletleneknek köszönhetően. Heves csókok, hajnalig tartó beszélgetések félrevonulva a tóparton olyan kérdésekről, amelyekről azt gondoltuk, még senki sem válaszolta meg előttünk. Az első napsugarakkal együtt minden alkalommal elillantál.

Viszonylag hamar ráébredtem arra, hogy visszavonhatatlanul beléd szerettem. Abban is teljesen biztos lehettem, hogy végül nem mellettem fogsz kikötni.

Te annyira más vagy, mint a többi. Te annyira komoly lány vagy… én aztán tényleg nem akarlak elrontani téged.” Ezt mondtad. Be kellett látnom, hogy ezek a történetek sosem végződnek happy enddel. Sokan szerelembe esnek, én általában csak pofára. Újra és újra.

Sosem értettem, mit szeretnek benned a lányok. A sebhelyeket, amiket az izgalmas esték nyomtak rád, akár egy ócska bélyeget? A pimasz mosolyt, amivel az élet fájdalmait tompítod? Vagy a vastag bőrt a képeden, amit azért növesztettél, hogy szégyenérzet nélkül bármit megtehess? Ami eltakarja mind azt a jót, ami benned rejlik. Amit valójában én szeretek benned.

Hosszú idő után láttuk egymást újra. Már felnőttem. Felépítettem az életem, ott tartottam, ahol tartani akartam. Jól voltam. Egészen addig, míg ismét fel nem tűntél.

Mert akkor még jobb lett. Minden. Helyére került az utolsó kocka.

Feléledtek a régi érzések, amik talán meg sem haltak igazán. Elmesélted, mennyi minden változott azóta. Elhagytad leghűségesebb szeretőd, a bódító éjszakát. Új munkád van és terved a jövőre. Lehetnél a barátnőm. Ezt mondtad. Fejemben megkondult a vészharang: Most menekülj. Most menj el. Most még el tudsz.

Sosem hittem volna, hogy lesz még idő, amikor újra az a magzatpózban zokogó lány leszek, mint egykor. Sosem hittem volna, hogy lesz alkalom, amikor sutba vágom az elveimet, messzire hajítom az önbecsülésem, és alávetem magam valakinek. Neked. Pedig ez történt. Megint.

Csak reménykedni tudok abban, hogy ez változni fog valamikor. Vagy így, vagy úgy.

Mert minden nap végig pörgetem a fejemben, vajon hol siklott ki ez a történet? Mit csináltam rosszul? Miért nem kell neked a szeretetem?

Nincsenek válaszok, s te sem vagy itt.

Comments Disabled