Szerinted “sok” vagyok, szerintem meg szenvedélyes…

Szívből élek és őszintén. És látom, hogy ettől sokan félnek. De én már nem akarok félni, nem akarok más lenni, mint aki vagyok…

Tudom, hogy sok vagyok neked. Tudom, mert mondtad. Akkor is, amikor legutóbb rám tetted a telefont, pedig csak arról beszéltem, hogy mennyire jó napom volt, hogy látni szeretnélek, hogy még beleférne az estébe, hogy találkozzunk.

Unom már, hogy folyton figyelmeztetnem kell magamat, hogy kevésbé szeressek, hogy kevésbé éljek. Én ilyen vagyok.

Kimondom, amit gondolok, kimondom, amit érzek, ha boldog vagyok, ha szomorú vagyok. Elegem van már abból, hogy folyton fékeket raknak rám, hogy mindig úgy érzem nem lehetek önmagam. És persze ettől mindig rosszul is érzem magam, hiszen ha nem lehetek önmagam, akkor rossz vagyok? Ez így logikus, nem? Akkor valaki másnak kell lennem, másnak kell hazudnom magam.

De nem akarom. Én szeretek én lenni.

Szeretek hangos lenni, vagy jókedvű, szomorú és érzékeny, gyengéd és gyenge.

Nem akarok már félni megfogni valakinek a kezét, nem akarok fél órát tipródni azon, hogy most felhívhatom-e vagy sem. Nem akarom minden kimondott mondatom mögött azt kémlelni, hogy most szerinted sok vagyok-e vagy sem.

Nem, ezt tényleg nem akarom.

Mert annyiszor kaptam már meg, hogy úgy érzem elég volt.

Mondták mások, amikor táncolni láttak, amikor sportolni láttak, amikor dolgozni láttak. Ez a nő, ez mindig “keményen tolja”, mindig megmondja, amit gondol, nála nincs lacafaca, meg ilyenek. Ez igaz, de ez miért is olyan nagy baj?

Tudom, mert “sok”.

Mert őszinte, mert megmondja, mert megéli, mert nem hazudja magát másnak.

Talán a te kedvedért sem fogom.

Talán miattad sem leszek kevesebb.

Mert ha *így* nem kellek, akkor nem is kellek igazán…

Comments Disabled