Fater a konyhában

Na, nehogy már érzelgősködjünk… Vagy inkább de. Apától, apanapra. De persze sokkal inkább a gyermekeinknek – és a gyermekeinkről. 

Kedves apák és azok gyermekei! Örülünk, hogy ilyen sokan összegyűltünk! Szeretettel köszöntjük a ma százhét éves apukákat! Izé. Nagy vidámságban köszöntjük a ma százhét éves Apák Napját! Kezdődjék az Ünnepség! De tényleg.

Ezerkilencszáztízben volt az első (Amerikában, naná), de ez nem történelmi témájú dolgozat, úgyhogy csak a legfontosabbakat vesszük sorra: 1917-ben volt a hetedik, ma meg a százhetedik Apák Napja van. Ez a lényeg, kezdhetünk ünnepelni!

De mit is? A műszakicikk-kereskedők és a szerszámárusok oka az ünneplésre nyilván nem vitatott, és talán a feliratos alsógatyát, gravírozott bort, limited edition arcvizet forgalmazó üzletek vidámsága is érthető, de mit ünnepelnek az apák, és miért ünneplik a gyermekek az apjukat?

Erről ebben a cikkben nem lesz szó, egészen egyszerűen azért, mert ez nem kérdéses, ha meg mégis igen, annak megválaszolására itt nincs mód. Maradjunk abban, hogy apának lenni a világ legfantasztikusabb dolga (amennyiben az ember nem anya). Plusz: ha az embernek van egy rendesebb forma apja, az elég kúl dolog.

Akkor mi lesz? Lehallgatás. Lehallgatunk egy apát, miket motyorog magában a konyhában este, Apák Napja estéjén, amikor már mindenki elcsendesedett. Odalopózunk mögé, és a kihallgatjuk, amíg elmélázó mosollyal az egyedi címkés sörét kortyolgatja: min elmélkedik ilyen vidáman a fater?

De a sör még a hűtőben teszi a dolgát, az apa meg fürdet / mesét olvas / leckét ellenőriz / ma már másodszor kénytelen zsebpénzt adni, szóval nem ér rá, úgyhogy addig a pillanatnyi zavart kihasználva gyorsan zárjuk rövidre a rivális Anyák Napjával kapcsolatos kérdést! Igen, az 1872 óta van (made in USA, ki gondolta volna), tehát az a régebbi. Ennyi. És mindkettő egyformán fontos. Hiszen, mint tudott: Anya csak egy van! És apa is.

Nos, ez kész. Papa egyedül ücsörög, dünnyög magában, íme a gyorsjelentés, mi jár a fejében (nem feltétlenül időrendben, mert nem úgy jut eszébe):

Annyira nehéz volt komoly pofát vágni, amikor először magára vágta az ajtót – hatévesen. Emlékszel, Papika, álltál ott az ajtó előtt és három volt főnöködre kellett gondolnod egyszerre, hogy elég dühös és mogorva legyél a szükségesnek vélt hegyi beszéd megtartásához. Aztán hetekig büszkén ezt mesélted, ha kellett, ha nem. Mármint az orrod előtt bevágott ajtót, hogy ugyanis eszerint felnőtt a gyermeked…

Meg a születés, igen… Na, nehogy itt érzelmeskedni kezdj, öreg! Mekkora volt már az a gyerek? És milyen bátran, egy hang nélkül tűrte a vérvételt, csak szorította az ujjadat! Tudni lehetett már akkor, hogy különleges forma lesz!

Mondjuk ez, hogy megint be kell menni az osztályfőnökhöz, ez már sok! Na, jó, most ezt hagyjuk, ma Apanap van, erről majd holnap beszélünk. Meg egyébként is, csak úgy halkan, annak a gyökérnek én is bevertem volna egyet a helyében… Talán kettőt is.

Az is milyen volt már, hogy négyévesen megtanította, hogyan tudod leelőzni az árnyékodat! Majdnem tízszer annyi időd volt erre, mégse jöttél rá, vén hülye! Az apaság egyik legfontosabb összetevője a büszkeség, ez már biztos! A többin még gondolkodom, de például a brutális szorongás is tutira köztük van, ha csak mondjuk a „Mit kell tenni, ha a gyermek fékeveszett hisztibe lovalja magát a boltban?” típusú vizsgakérdéseket nézzük a gyermek születése óta folyamatosan zajló „Jó apa-e ön?” vizsgán.

Mondjuk ez az egyed, akivel most jár, ez valami drámai! Ezt hogy szedte össze? Na! Elég! Nem a te dolgod! Pali bácsi megmondta, akinek fia van, az úgy gondolja, hogy az majd minden ujjára talál száz csajt, úgy kell elkergetni őket, ha meg lánya van, ahhoz, ha egy ujjal is hozzá mer érni valaki, az halott! Hát ennyi, nyugodj le, majd megtalálja az igazit. Te is megtaláltad párszor, nem?

Na meg az óramutatóujj, a hajpaprika, meg hogy nem csukja be a szemét, mert ez most nyitott pihenés… Meg hogy elfáradt, mert az oviban annyit kellett mozgatni a villát meg a kanalat! Volt még vagy ezer, még jó, hogy időnként felírtad! Meg is kellene keresni azt a noteszt…

A pótkerekek leszerelése, a judo-övvizsga, az első tanévzáró, a…

Pittypiritty. Kaputelefon. Negyed kettő, hol a búbánatban volt ez a gyerek eddig? Egy órára ugrott le a térre tízkor! Na, megállj csak! Érjél csak föl! Az anyádúristenit! Vagy az apádét, ha már apanap… Miért, te mindig időre hazaértél, faterkám? Na! Az más! Vagy…

Nem más. Te vagy más. Most ő a gyerek, te vagy a szülő. Szóval te vagy nagyobb csávában, neked kell tudnod, mikor, mi és hogyan a helyes. Következetesen, biztosan, felnőttesen! Apásan! Marha nehéz, ismerd el nyugodtan.

Úgyse fog beletalálni a zárba! Megölöm!

Dehogy ölöd. Magadhoz öleled, megpuszilod és megkérdezed tőle: mondtam már ma, hogy szeretlek? És azt fogja válaszolni: most már igen.

Ma Apák Napja van, megengedheted magadnak, hogy ne tökéletes apa akarj lenni, hanem apa, ahogy vagy. Néha bizonytalanul, néha hibázva, néha érzelgősen, néha mereven, néha szórakozottan – és mindig, bárhogy is legyen, mindennél jobban szeretve azt a büdös kölköt. Ma Apák Napja van, megengedheted magadnak. És aztán a többi napon is.

Szia, Apa! De jó, hogy még ébren vagy! Képzeld el, az történt…

 

 

Comments Disabled