Hirdetés (X)

Nem akarok többé szeretni. Így nem…

Túl fiatalok voltunk. És túl különbözőek. Te mindig csak azt hajtogattad; „ne aggódj, majd megoldjuk”. De van, amit nem lehet

Hogy valóban szerettelek-e; máig nem tudom. Ahhoz kétség nem fér, hogy foggal-körömmel ragaszkodtam hozzád, az első pillanattól, ahogy megláttalak: eldöntöttem, hogy kellesz nekem. Tudatos döntés volt ez inkább, mint egy érzés. Olyan erősen akartam a párkapcsolati státuszt, hogy szinte az sem érdekelt az elején, hogy ki van mellettem. Arról sem vettem tudomást, hogy a belső hangom, a felettes énem, vagy fene tudja mi: a kezdetektől fogva tompán jelzett, hogy nem te vagy az. Utólag is gratulálok magamnak, mert olyan ügyesen elnyomtam ezt a hangot, hogy évekre elfelejtettem hallani.

A hétköznapokban szépen-lassan összekovácsolódtunk, közös fészket raktunk és becsuktuk a szemünket, hogy véletlen se lássuk meg a kínos valóságot: nem egy nyelvet beszélünk. Egyszerűen, csak „elvoltunk, mint a befőtt” – ahogy te fogalmaztál minden családi összejövetelen (csakhogy ez számodra pozitívat jelentett, míg nekem a lassú elmúlást, amit akkor még én sem sejtettem.)

Egy vitrinbe zártam a szerelmünket: kitaláltam, hogy milyennek kellene lennie, majd távolról csodáltam. De valami mindvégig hiányzott. Az életszagúság. A szenvedély. Az a nyers férfierő, amivel pillanatok alatt helyrebillenthető a gyengébbik nem lelki egyensúlya… De hiába vártam ezt. Hiába vergődtem-zokogtam melletted éjszakákon át, te rideg józansággal elejtettél egy szánalom-mosolyt; „nyugodj meg” végigsimítottál az arcomon és átfordultál a másik oldaladra. Te a teljes kapcsolatunk alatt jól aludtál – és aludnál mai napig is-, csak én nem bírtam tovább a sötét ürességet. Fel kellett ébrednem!

Éveken keresztül próbáltam kihozni belőled, amiről azt hittem, hogy megvan benned. Próbáltam elnyomni magamban, amit te nem szerettél volna látni. Alkotói válságnak hittem az írói terméketlenségemet, miközben nagyon is lett volna mit papírra vetnem, de pár gyenge próbálkozás után feladtam, hogy megosszam veled – elfojtottam hát magamban is a költői vénám. Talán féltem attól, hogy ha az ösztönösségem átveszi az uralmat a józanságom felett; pillanatok alatt ráeszmélek, hogy nincs olyan, hogy mi, soha nem is volt. Pont ezért fulladhatott minden kellemesen induló, alkohol-mámoros éjszaka borzalmas kifakadásba. Szánalmas voltam: még a barátaid előtt is szidtalak, de te még szánalmasabb voltál, mert elviselted.

Próbáltam gyenge lenni melletted, de kettőnk közül igazából csak te voltál az.

Egyik reggel arra keltem, hogy iszonyúan szúr a mellkasom, aztán fulladozni kezdtem; alig kaptam levegőt. Csak akkor múlt el teljesen a szorongásom, amikor munkába indultál. Csak akkor nyugodtam meg igazán, amikor végleg egyedül hagytál.

Miattad tudom, hogy egy vad ló vagyok, aki eltiporja azt, aki hámot akar aggatni rá. Menekülök, ha megérzem a rabság szagát, menekülök az önző, kisstílű, hisztis pasiktól. A hideg kiráz a látszat- férfiaktól, akik kártyavárként összeomlanak, amikor éles helyzetbe kerülnek. Ennél a típusnál még azt is többre becsülöm, ha valaki őszintén felvállalja a komplexusait, a kudarcait, és nyílt lapokkal játszik.

Köszönöm, hogy megtanítottál rá, milyen férfi nem kell, egy életre megjegyeztem, hogy édes kevés az akarás; a tudatos döntés, ha nem érzem a lobogást.

Egy örökké létbe telt, mire kihevertelek, mert képtelen voltam megbocsájtani magamnak, hogy annyi időt adtam a fiatalságomból neked. Nem akarok többé szeretni. Így nem.

Comments Disabled