“Nem volt más választásom, saját magamnak kellett begyógyítanom a sebeimet…”

Nagyon személyes vallomás a nőtől, aki nem vállalta a nevét. Pedig a gyógyulás útjára már rálépett: tud beszélni róla, foglalkozik vele, gyűlésekre jár. Szöllősi Timi jegyezte le egy függő mondatait.

“Vannak fényképeim, de nincsenek emlékeim. Hét éves koromig tudok visszaemlékezni. Csak érzéseim vannak: a szüleimre nekem kell vigyáznom, mert különben elvesznek az életben. Úgy érzem, hogy felelős vagyok azért, hogy ők jól érezzék magukat. Még mindig ezt érzem. Az érthetetlen belső felelősséget. Mintha én lennék a légy a pókhálóban, úgy tapasztanak magukhoz minden láthatatlan, vékony és ragacsos szálaikkal, és nem tudok szabadulni. Fogságban vagyok és nem tudok menekülni, nem tudok önmagam lenni.

A gyűléseken többen erről számolnak be. A folyamatos felelősségérzésről a szüleik iránt. Nem emlékszem, hogy mikor, de gyerekkoromban megfordult a világ és szerepet cseréltünk a szüleimmel. Ők lettek a gyerekeim, és nekem kellett felnőttként viselkednem, gondolkodnom és éreznem, hogy ők valahogy érezzék magukat .

Nekünk, akik a gyűlésekre járunk, általában nagyon korán fel kellett nőnünk, hogy a szüleinket megtartsuk. Van, akinek azért, mert alkoholista volt az apja, vagy csak simán azért, mert nem úgy működött a család, ahogy kellett volna. Az ilyen családokat úgy hívják rendellenesen működő családok. Ahol valamelyik szülő alkoholista, vagy katonás a fegyelem, vagy a szülők munka alkoholisták, vagy egy betegség sötét árnya lebeg folyamatosan, mint Demoklész kardja felettük. Mi már egészen korán megtanultuk, hogy a szüleinkért kell élnünk, nekünk kell gondoskodnunk róluk, mi vagyunk a felelősek értük.

Az utóbbi évekig az életem minden terén ugyanazok a sémák működnek. Ugyanazokat a köröket futottam a párkapcsolataimban, a munkahelyemen. Már régóta jártam terápiára, mégse éreztem még soha az áttörés élményt. Ugyanazokba a szituációkba kerültem. Állandóan azt éltem meg, hogy ha valamit szerettem volna, beleálltam a feladatba, de nem lett semmi hozadéka. Aztán már nem bírtam tovább. Nem tudok már tovább kínlódni, inkább hagyom. Megint hagyom. De nem tudom magam elengedni, inkább fizikailag is megbetegszem. Már a főnököm is mondja, hogy nem tud velem mit kezdeni, mert annyiszor vagyok beteg. Túlélési mechanizmus.

 

Azt mondják, hogy akik rendellenesen működő családban nőttek fel, gyerekkorukban négyféle típusba sorolhatók. A bűnbak, aki mindig rossz, akinek soha semmi nem megy. Ő a béna, a forradalmár, aki csak úgy tud energiát szerezni magának, hogy rossz, de ilyenkor legalább figyelnek rá.

Az üdvöske, aki szórakoztatja a családot. Ha beáll a fagy, mert apa megint részeg, akkor ő az, aki előáll valamivel és felderíti a családot. Ő a cuki, az aranyos, ő az, aki mindent megtesz, csak boldogság legyen, csak nehogy anyuék szétmenjenek, mert akkor mindennek vége van.

A hős, aki, mint az állat teljesít, csak legyenek rá büszkék. A család büszkesége, aki ezzel tartja egyben a családi dinamikát.

A láthatatlan gyermek, akinek semmilyen eszköze nincs, aki megpróbál észrevétlenné válni, akivel nincs semmi baj, aki inkább egész nap olvas a szobájában, csak nehogy észrevegyék, hogy otthon van. Csak nehogy baj legyen.

 

Egész piciként láthatatlan gyerek voltam, anyám meg letargikus és folyamatosan szorongó, depressziós állapotban. Nagyon nehéz volt a szüleimnek kezelni a helyzetet, hogy kisbabájuk született.  Három hónaposan elkerültem bölcsődébe, ahol én voltam a tökéletes gyerek, akivel semmi baj nem volt. Később már én voltam a hős, amúgy is túlteljesítő alkatként, nem volt nehéz felnőnöm a magas elvárásokhoz. Végre jött a kamaszkor, és én lettem a bűnbak. Drogoztam, ittam, nem mentem haza, viszont egyfolytában pasiztam.

A szüleim kétkezi családban születtek, és mindketten diplomások lettek. A származásuk miatt soha nem érezték egyenrangúnak magukat a diplomások világában. Nekik nem volt meg a kulturális örökségük. Gyökértelenül voltak diplomások, és állandó szorongással a munkahelyeiken, hogy tudják hozni a színvonalat. Én már diplomás szülők gyerekeként születtem, nekem már nincs meg ez a gyökértelenség, de mint egy mázsás keresztet cipelem magammal a teljesítménykényszert.

Mi azt mondjuk, hogy amíg te nem jutsz el oda, hogy szereted magadat, addig majd mi szeretünk. A szeretet egy összetett érzelem, ha valakit nem szerettek, akkor az nem fogja magát szeretni. Egészen addig, amíg valaki nem szereti őt. De mivel ő nem szereti magát, ezért nehéz őt szeretni.

Már sokat tanultam önmagamról. De vannak rosszabb napok, amikor hiába vagyok tudatos, mert eláraszt a depresszió és a szorongás. Vannak olyan élményeim, amikor teljesen tudatosan látom, hogy elárasztja a lelkem és érzékelem, hogy az egész testem, az egész lényem le van fagyva, moccanni se tud. És van, hogy érzem, iszonyatos erőfeszítések árán meg tudok mozdulni, de semmi nincs belül, ami erőt adna, késztetne vagy motiválna.

Már tudatosan látom és ki tudok szólni belőle és fel tudok hívni valakit. Már megtanultam, hogy tudjak segítséget kérni. Megtanultam feltérképezni, hogy mi lehet a baj. Mi azt mondjuk: ne legyél soha túlságosan éhes, fáradt, dühös és magányos. Ez az a négy alapállapot, amely azonnal visszaránt az összes függőségbe, értéktelenség érzésbe, szégyenbe, bűntudatba. Olyan, mintha egy kicsi baba lennék legbelül, miközben próbálom felfedezni, hogy ennek a belső kicsi gyereknek mi a baja. Az a célunk, hogy kapcsolatba lépjünk, megszeressük és felneveljük saját magunkat. Ezt gyerekkorunkban kellett volna, hogy megtegyék. A szüleink.

Egy ölelés többet ér minden szónál. Az, hogy valaki oda mer engedi magához egészen közel, azt jelenti, hogy el tud fogadni, hogy nem vagy olyan szörnyűséges, mint amit, amúgy hiszel magadról.

Sokáig semmit nem éreztem, csak azt, hogy nincs más feladatom, mint bármi áron, de a legjobb legyek. Ez volt az elvárás, tehát vakon mentem és tettem a dolgom. Szolgálnom kellett, és közben lehasadtam a saját érzéseimről. Annyira, hogy ha megbántottak még arra is öt nap múlva jöttem rá.

Ma már tudom, hogy ezek mind olyan szituációk, amelyek lehetetlenné teszik a gyerek számára, hogy önmaguk lehessenek. Egész pici kortól annyira csak a családi tragédiával kell foglalkozni, és csak az a fontos, hogy megtartsák a családi dinamikát, hogy a gyerekeknek nagyon minimális lehetősége van arra, hogy önmagát megélje. Azért él, hogy érzelmileg a szüleiről gondoskodhasson, hogy ne essen szét a család, anya ne legyen rosszabbul…

Olyan végtelenül eltávolodtam önmagamtól, hogy nem számított mi van az ÉN igényeimmel. Nem voltak igényem és visszajelzést se kaptam senkitől, hogy nekem is lehetnek. Így nőttem fel. De csak fizikailag, mert lélekben gyerek maradtam, évekkel ezelőtt még a gyerekkorom irányította az életemet. Csak vártam, hogy valakitől irányítást kapjak, mintha még mindig gyerek lennék, mert nem volt erőm, hogy átvegyem az irányítást az saját életemben. Hisztiztem, dühöngtem, lefagytam. De nem beszéltem róla. Amúgy erről senki nem beszél, úgyse értené senki. Inkább bekaptam még két nyugtatót, felvettem a maszkot és mentem az emberek közé.

Jó néhány év kellett, hogy rájöjjek nem vagyok egyedül. Hogy van egy hely, ahol beszélhetek, ahol nem kell bevennem nyugtatót, ahol meghallgatnak, ahol tudják miről beszélek, ahol átölelnek, ahol megtanítanak, hogy szeressem önmagam.

Nem hibáztatom a szüleimet. De nem is mentem fel őket.  Lehet, hogy ez genetikai hajlam, de az is igaz, hogy mióta az eszemet tudom azt érzem, hogy értéktelen vagyok. Ezek generációs ügyek, és ugyanúgy öröklődnek, mint a genetikai rendellenességek. Már tudok változtatni, már megtaláltam és átöleltem a bennem élő gyermeket, de van, amit így is tovább fogok adni.

 

Az Alkoholisták Felnőtt Gyermekei  (ACA) http://www.aca.hu/ egy olyan anonim önsegítő közösség, amely az Anonim Alkholistáktól átvett Tizenkét Lépéses Program keretében segíti a – bármilyen módon – rosszul működő családok felnőtt gyermekeit, sorstársi körben, tiszteletteljes és biztonságos közegben.

Telefonszám: 06 20 5555 869

Anya iszik.

Na nem úgy, mint apa, a fotelbe süppedve, sörtől böfögve. Anya a konyhában húzza meg az üveget, napra nap. Estére már piros a szeme, és kellemetlen a lehelete. Anya iszik, mert anyának nehéz volt a gyerekkora. Nevelőintézetben nőtt fel, onnan vakarta ki magát a többi purdé közül – ő így mondja.

No Comments