Két fiút szerettem egyszerre, mindkettőt szívvel és őszintén

Talán lehetséges. Talán nem. Talán igen, csak másképp. Talán túl fiatal voltam, és ma már mindent másképp csinálnék.

Jártunk. Ő meg én. Felvállalt, mellettem állt. Jól éreztem vele magam, közvetlensége, humora és mindig vidám természete jó hatással volt rám. Kínait ettünk, az anyukája minden reggel csokis müzlit tett elém az asztalra, együtt tanultunk. Kéz a kézben bejártuk gyalog Budát, ágyban töltöttük a hétvégéket, közös jövőt terveztünk, és elhittük, hogy miénk a világ.

A másik fiút a Balatonon ismertem meg; az emléke még évek után is folyamatosan körülöttem lebegett. Titokban utaztam utána az ország másik végére, és a lelkem mélyén hűséges maradtam hozzá. Ha megláttam egy koncerten, órákra ott hagytam a másikat az együtt töltött pár nap miatt, ami korábban belém égett.

Kitörölhetetlenül.

Én és ők: a két fiú, aki két külön világot képviselt számomra. Egyikük a felnőtté válást, másikuk azt a szavak nélkül elsuttogott titkot, hogyan lehet elkerülni a felnőtté válást.

Az egyik a társam volt. Elfogadtam magam mellette, mert úgy éreztem, felnőni nem is olyan szörnyű, ha van kivel élvezzük az életet. Átlagos, tizenéves korunk végén járó párként az újdonság erejével hatott, hogy ilyen jól kijövünk egymással. A környezetünk érzékelte a köztünk lévő összhangot, és irigyeltek minket, ahogyan összedugtuk a homlokunkat abban a füstös Fő utcai bárban.

Szerettem őt.

A másik mindig akkor bukkant fel, amikor már félig a feledés homályába merült. Nem terveztünk közös jövőt – nem terveztünk semmit. Nem működhettünk, nem működhetett, fájt. A lelkünk mélyén még gyerekek voltunk, ebből nem engedtünk. Az egymással való ismerkedés hamvába holt, és újra meg újra vitába fordult; sértődött asztalra borulásba, egymásnak írt elbocsátó üzenetekbe és mindent felülíró telefonhívásokba; a pár szóba szóba, hogy nem tudlak elfelejteni.

Szerettem őt.

Az élet eldöntötte: az egyikkel hosszú évek után szakítottunk.

A másik elment. Túl fiatalon.

Ha most ítélőszék előtt állnék, hogy valljam meg, szívem szerint melyiküket választottam volna, nem tudnék érdemben felelni, sem üdvözítő magyarázatot adni egykori viselkedésemre. Nem hivatkoznék szeretethiányra, Freudra, az elkényeztetett, sokszor önző tinédzserlét nehézségeire.

Csak ülnék a Balaton partján, hagynám, hogy a tábortűz fényei megcsillanjanak a vizen, és gondolatban bejárnám Budát.

Kéz a kézben, és elhinném, hogy miénk a világ.

 

No Comments