Az utolsó szó jogán, még el kell mondjam

Nem az fáj, hogy félreléptél. Sokkal inkább az, hogy közben teljesen hülyének néztél.

Szerintem ezt a beszélgetést most fejezzük be -lökted oda fölényesen a vonal túlsó végéről.

Sikítani tudtam volna. Nem, nem, nem. Nem tehetjük le. Beszélj hozzám, beszélj velem, hadd halljam a hangod. Ne hagyj itt ennyivel. Kérlek…

Idegen volt nekem ez a stílus, sosem szóltál így hozzám. Csak akkor egyszer. Akkor egyszer úgy szóltál, ahogy mindenkihez szoktál. Nem törődve. Védekezve. Csak érezni ne kelljen. Csak érteni ne kelljen.

Minden erőmre szükség volt ahhoz, hogy megőrizzem a hidegvérem. Egykor valaki azt mondta nekem, úgy kell szakítani, ahogy udvarolni – méltósággal. Méltósággal szakítok, még akkor is ha én vagyok az egyetlen, aki egy kicsit megszakadt ebben a történetben.

Fel s alá járkálva hallgattam, ahogy arról beszélsz, hogy nincs okod nekem magyarázkodni. Nem tettél semmi rosszat, hiszen amúgy sem voltunk együtt hivatalosan. Én a fővárosban élek, te nem, nagy köztünk a távolság, meg amúgy is…

Tudod, balga dolog a szerelem, mert hinni kezdesz a valóságban.

Én elhittem a valóságunkat.

Csak utóbb tudtam meg, hogy ez nem létezik, mert a te és én nem szerepel egy mondatban.

Nem voltam a barátnőd, a csajod. Semmid sem voltam igazán… Csak az a szerencsétlen, aki szeret, aki megért, aki veled akar lenni. Tudni akartam, mi is van kettőnk között, de hiába kérdeztem rá korábban, csak tereltél. Viszont azt csodásan tetted.

– Nincs szükség ezekre a társadalom által alkotott „kapcsolati címkékre” – mondtad, majd cinkosan rám kacsintottál – Tudod jól, hogy te vagy a number one.

Így is volt.

Bár azt elfelejtetted megemlíteni, hogy létezik egy number two is.

Képtelen voltam felfogni, mi történik. Hogy fordulhat elő, hogy az egyik hétvégén még egymásba borulva fejtegetjük ezt a romlott világot, a következőn pedig a ruhát fejtegeted le valaki másról.

Próbáltam mélyre fojtani gyermeki szipogásom, és csak arra bírtam gondolni, hogy a picsába történhet ez meg velem? Bocsánat. De hogyan?

A legfurcsább, hogy még csak mérges sem vagyok rád. Nem vagyok képes rosszakat mondani, elhordani téged mindenfélének.

Annyira szeretlek, hogy nem bírlak gyűlölni. Még ezért se.

Inkább elnyomom a haragom. Tagadok.

Ez a gyász első fázisa?

Pedig őrületesen jól esne kiabálni. Üvölteni hangosan neked, vagy veled, vagy egész egyszerűen csak a vakvilágba egyedül, akár egy félőrült. Őrjöngeni akarok, csapkodni és azt érzeni, hogy nem kellesz. Hogy vége van. Olyan egyszerűen akarlak elengedni, ahogy te engem.

Piszkosul nehéz, mert számtalan kérdést hagytál megválaszolatlanul. Ha ennek közöttünk nem volt semmi jelentősége, miért is nem mondtad el nekem, hogy két kapura játszol? Ha ez tényleg szerinted rendben van így, mi szükség van a titkokra? Mi kellett belőlem annyira, hogy érdemes legyen fenntartani ezt a hazugságot?

Pusztán azért vagyok dühös, mert úgy kerültem a nézőtérre, hogy nem kérdezted meg, érdekel-e ez a meccs. Ilyen szabályokkal soha nem akartam játszani ezt a játékot, de nem hagytál választási lehetőséget. Mindössze annyit kértem, hogy szólj, ha képbe kerül más. És engedlek. Hagylak. Felszívódok az életedből, ha más tesz téged boldoggá, akkor nekem nincs maradásom. Ennek tudatában mégis belekevertél ebbe a helyzetbe, mert neked ez így volt.

Így volt jó.

Mindig csak ez számított.

 

Nyitókép forrása

No Comments