Bármikor elmehetek, nem köt hozzád semmi…

Mert mást ígértél, mert másról volt szó. Én pedig kicsúszom az időből. Napról napra, percről perce csak azt élem meg, hogy fogy az idő. És vele együtt, egy kicsit én is.

Annyira, de annyira elegem van! Tegnap előtt már próbáltam beszélni veled erről, de te rögtön kimentél telefonálni. Mindig kerülöd a témát. Pedig muszáj végre elmondanom, hogy nem tudom, meddig bírom ezt tovább csinálni.

Nem tudok már tovább így élni! Elegem van abból, hogy több, mint tíz éve csak hitegetsz. Elegem van abból, hogy bejárónőnek, korrepetáló tanárnak, szakácsnőnek és babyszitternek használsz.

Már azt is feladtam, hogy reménykedjek. Azt vettem észre, hogy már jó ideje nem is remélem, hogy te is akarsz majd gyereket. De tuti én vagyok a hülye, mert te mindig mondtad, hogy már nem akarsz. Persze, hogy nem, hisz neked már van. Kettő. De velem mi lesz? Nekem nincs egy se. A világba tudnám ordítani, minden fájdalmam, minden tehetetlenségemet, minden dühömet.

Egyébként tudtad, hogy a férfiaknak egész életükben folyamatosan termelődik a hímivarsejtjük, míg a nők meghatározott mennyiséggel születnek és az évek során ez egyre csak fogy? Közel a negyvenhez nekem most már nagyjából a felére csökkent a petesejtjeim száma. Ez azt jelenti, hogy egyre kevesebb az esélyem arra, hogy valaha is ebben a tyúkszaros életben anya legyek. Pedig mindketten tudjuk, hogy annyira szeretnék gyereket. Szeretném én is átélni az anyaság misztériumát, azt a felfoghatatlan szeretet, törődést és odaadást, amire csak egy anya képes.

És ezt most elveszed tőlem. Ahogy annak idején elvetted a szívemet és a lelkemet egy darabját is, ezzel együtt azt is hogy gyerekem legyen. Annyira jó lenne babát várni és végig csinálni azt a kilenc hónapot. Veled! Annyira szeretném, ha a szerelmünknek lehetne gyümölcse, egy kisbaba, aki örökké a miénk, aki összeköt bennünket. Talán akkor nem érezném ezt a gyomorszorító bizonytalanságot minden egyes nap.

Nem érezném azt, hogy kívülálló vagyok, míg te a gyerekeiddel egy család. Míg nektek van közös múltatok, megannyi szép emléketek együtt, nekem nincs semmi. Hiába szeret a lányod és a fiad is, sose lesznek a MI közös gyerekeink. Sose fogom nekik ugyanazt jelenteni, mint az édesanyjuk. Annyit tépelődök azon, hogy miben vagyok más, mint a volt feleséged. És közben úgy irigylem. Mert neki megadatott az, ami nekem nem.

Egyébként tudtad, hogy rám nem is hallgatnak annyira, mint rád vagy az anyjukra? Tudod, hogy milyen érzés, amikor próbálnám nevelni őket, és rám szólnak, hogy „ezt úgyse te mondod meg, nem te vagy az anyánk!”  Már olyan erőtlennek érzem magam. Tudod te egyáltalán, hogy ez milyen érzés? Amikor nem számít, amit mondasz, amikor nem számítasz? Mert én egyre inkább azt érzem, hogy nem számítok. Se a gyerekeidnek, se neked.

Már napok óta könnyes szemmel alszom el, mert nem tudom elsírni a bánatom neked. Csak a párnám tudja, hogy mennyi fájdalom és keserűség gyűlt már össze bennem. Csökevénynek érzem magam, aki még arra se jó, hogy a szeretett férfinak gyereket szüljön. Kezdek belefáradni, hogy mindig jó fej legyek, hogy nekik is és neked is mindig a kedvetekre tegyek. Nagyon nehéz éveken keresztül lavírozni és a szeretetért küzdeni.

És tudod, mire gondoltam egyik este? Hogy én tulajdonképpen bármikor el mehetek. Nincs semmi, ami hozzád kötne. Nincs közös lakásunk, nincs közös gyerekünk. Nincs semmi az égvilágon, ami összekötne bennünket. Talán csak az emlékeim maradtak. Meg az állandó hitegetés, hogy várjunk még egy kicsit. Meg, hogy majd jövőre meglátjuk. Meg, hogy még van idő, nem kell itt kétségbeesni. De én kétségbeestem és ott is maradtam. Csupa kétség van bennem. Nem tudom, hogy miért kellett ez a tíz év? Nem tudom, hogy miért pont veled kellett leélnem ezt a tíz évet? Nem tudom, hogy igazán miért nem akarsz gyereket? Ja, persze a kifogásokat már ismerem, ne ragozzuk. Nem tudom, hogy mit gondolsz, hogy teheted ezt velem, miközben állítólag szeretsz? Látod, már abban is kételkedem, hogy szeretsz engem. Úgy igazán. Vagy csak a kényelmet, a kiszolgálást szereted. Nem tudom, hogy mikor fogom meglépni, de érzem, hogy közeleg az idő.

De megnyugtatlak: amióta rájöttem, hogy igazándiból bármikor elhagyhatlak, egészen könnyűnek érzem magam. Nem kell arra gondolnom, hogy válóper és nyavalyás vagyonmegosztás. Úgysincs min osztozkodni. Fogom, összepakolom a cuccaimat és már itt se vagyok. És bár nagyon fájó lesz és biztosan rettenetesen magányosnak érzem majd magam, erős leszek és elindulok.

Magamért.

Mert muszáj megadnom magamnak, ami nekem jár!

No Comments