Esik… és ilyenkor jobban hiányzol…

Nem találom az arcomat a tükörben. Félkómásan botorkálok a sötét lakásban, valami állandó monoton zajt figyelve. Nem a város az autóival meg a villamosaival. Nem a szomszéd néni csoszogása.

Szürkeség van. A monoton zaj pedig egyre erősödik. Mintha esne.

A párkányra ülök és cigarettára gyújtok.

Nézem a körutat ahogy mossa a víz, és gombák nőnek az emberek feje fölött. Színes gombák. Jó annak akinek van autója. Nekem nincs.

Ennek okán már előre utálom, hogy ki kell lépnem a lakásból és fel a villamosra, és le a mozgólépcsőn, és pára, meg állott bagószagú kabátok, vizes és nyirkos bőr.

Kávézom.

Ébredni kéne gyorsan, hogy kezdjem a napot és ne gondolkodjak. Hogy ne borítson ki még jobban, hogy hideg van, pedig én visszavágyom a nyárba. Kegyetlen érzés. Hiányzik a sárga fény, hogy kiszúrja a szemem, hogy égesse a vállam. Hiányzik, hogy a száddal töröld le homlokomat. Most vacogok.

Megetetem a halat és villanyt kapcsolok neki, hátha attól ficánka lesz. Bár nem úgy tűnik. Két napja esik. Két napja arra gondolok, hogy remélem nem vagy olyan őrült, hogy felülsz a motorodra. Tudod, a múltkor is azért lettél beteg. Mert jól eláztál.

Két napja nem tudok rólad semmit.

Két napja nem vagyok önmagam.

 

No Comments