Szerinted hülyén reagálok, szerintem meg megélem, amit érzek

Ezt mondták. És fájt. Fájt, mert igaz? Fájt, mert sértődékeny vagyok? Fájt, mert hahó világ, idebenn érzések is vannak! 

Mindegy, miért. Fájt. Aztán leültem és gondolkodtam. 

Mi történt velem ebben az évben? 

Kirúgtak, átvertek, megcsaltak, elbuktam, elhagytak. 

És miként reagáltam én minderre? 

Ittam, ittam, sírtam, ittam, sírtam, sírtam.  Szidtam. Gyűlöltem. Öltem. Volna. Ha olyan ölős típus lennék, de nem vagyok. 

És közben haragudtam magamra. Piszkosul. Megszegve minden szabályt a pozitív gondolkodásról és a többi szivárványhányásról. 

Sürgettem magam. Jól van már! Ne siránkozz! Lépj már túl! 

Ezt követelte a környezetem, ezt követeltem én is magamtól. 

Sürgettem magam, de közben képtelen voltam mosolyogva tekinteni a világra. Arra a világra, ami úgy éreztem, csak és kizárólag ellenem van. Bántott az élet, bántottam magam. Vagyis így éltem meg. 

De nem engedhettem meg magamnak a gyengeséget. Mert az mégis milyen már… 

Nem hagytam időt arra, hogy igazán érezzek! Hogy megéljem, ami történik. Túl akartam lenni. Jól akartam lenni. 

Így kerültem ebbe a végeláthatatlan spirálba. Minél jobban át akartam lépni ezen, annál inkább mélyre taszítottam magam. 

Pedig valószínűleg már rég túl lennék. Túl lennék életem aktuális csalfa szerelmén, a melón, amit amúgy sem szerettem, és alapvetően úgy mindenen. 

Mi lett volna, ha egy kicsit csak úgy szeretem magam? És mondjuk elfogadom, hogy vannak érzéseim. És nem kérek elnézést értük. És ha egy kicsit megengedem, hogy igenis hülyén reagáljak. 

Amikor elengedem a kötelező pozitív gondolkodást, és MEGÉLEM, amit érzek. 

Mert lehet. 

Szabad. És nem, ettől nem leszek hisztérika. 

És ha valaki mégis ezt mondja? 

Akkor majd jól megsértődök. Vagy nem.

Csak érzem, amit amúgy is éreznék minden kötöttség nélkül. 

És nem kérek elnézést, hogy néha úgy igazán szarul mennek a dolgaim, és néha úgy igazán szarul is reagálom le. 

 

Mostantól meg van engedve. 

 

No Comments