Hirdetés (X)

Mindig akkor jössz, amikor már túl vagyok rajtad

Mindig. Újra és újra. Noha már piszkosul unom, mégis csinálom. Belemegyek a játékba, mert most már tudom: nekem Te vagy a szenvedélyem.

Felépítem magam. Tovább lépek. Nem siránkozom azon, hogy mennyire rossz az egyedüllét. Nem esem kétségbe, hogy egyébként már minden barátnőm összeköltözött a pasijával és nekem semerre sem tart az életem. Elfogadom. Most itt tartok, és jó nekem így. Ez az én utam.

Ilyesmiket mondok magamnak reggelente a tükör előtt. Mantra, vagy mi.

Jönnek az újabb és újabb munkahelyi sikerek, az apró napi örömök, és feleszmélek – már egy hete nem gondoltam rád. A hetekből hónapok lesznek, és ha netalántán szóba kerülsz fél évvel később, büszkén veszem tudomásul: túl vagyok rajtad.

Már nem hajtom le pironkodva a fejem, ha valaki bókol; felépítettem az önbecsülésem várát, én ott ülök fenn a toronyban és boldog vagyok. Igazán boldog. Nélküled.

Elérkezett az idő, amikor péntek esténként már nem a lakásban nézem bömbölve a Szex és New York ismétlést a Viasaton, hanem kimerészkedem az éjszakába. Már nem képzelem el, milyen lenne, ha összefutnánk. Nem szövök tarka képzeteket arról, ahogy nyál csorgatva figyelnél engem, amikor az új ruhámban – amiben tökéletesen nézek ki – belibbenek egy szórakozóhelyre. Már titokban sem reménykedem abban, hogy véletlenül beléd botlok valahol. Ugyanis ezekből a botlásokból lettek mindig a legnagyobb pofára esések.

Aztán vannak azok a nem várt pillanatok. Amikor az embernek reggel még fogalma sincs, mi vár rá.

Ugyanúgy indul a napom, mint a többi. Boldogan ébredek fel, elvégzem a rám váró teendőket, este csak elugrom egy sörre a barátokkal – semmi flancolás. Nem öltözöm ki, nem kenek fel új sminket, hajamat csak valahogyan feltűzöm, hiszen nem akarok jelenleg tetszelegni senkinek sem. Mosolyogva lépek a kocsmába, körbecsókolom a cimboráimat, elejtek egy-két poént, mindenki nevet. És megpillantalak téged. Messze vagy, de pontosan tudom, hogy sötét szemeiddel engem fixírozol, és tudom, hogy te már akkor észrevettél engem, amikor beléptem az ajtón.

A gyomrom összeszorul, a szívem a torkomban dobog, ezerrel lüktet a vér a füleimben. Nem hallok semmit, nem látok semmit. Rajtad kívül. Elmosódik a helyszín, érthetetlen maszlaggá sűrűsödnek a hangok. Lassan felállsz a helyedről, odaszólsz a haverjaidnak: Egy pillanat és jövök. Végig engem nézel és elindulsz felém. Már ott bujkál az a hamiskás mosoly az arcodon, amit – mi sem természetesebb – úgy szerettem régen. De most éppen gyűlölöm. Veled együtt. Remegni kezdek. Kapkodok. Futni akarok, gyáván elrohanni. Sírni. Inni. Rágyújtani. Elájulni.

Csendesen átkozom a hely tulaját, amiért ilyen szorosan pakolta le ezeket az istenverte sörpadokat. Hát hogyan meneküljenek így a hozzám hasonló csődtömegek? Ügyetlenül verekszem át magam az embereken, félve hátrapillantok, tudom, hogy látod, amit csinálok. Látod, ahogy menekülök előled.

Te nem veszed fel a tempóm. Ugyanúgy sétálsz utánam lassan, szemeiddel engem követsz. Rajtad az a fekete póló van, amit már többször is megdicsértem. Rajtam pedig az a hipó foltos. Ugye.

Nehezen, de kijutok a szabad levegőre, és ijedten nézek körbe. Egyáltalán hová akarok menni? Nem lenne furcsa sírva rohanni a körúton? De, talán egy kicsit az lenne.

Persze utolérsz. Hajam csapzott, az elmúlt három perc történéseitől kivert a hideg veríték. Zsebre dugott kézzel állsz, csendesen figyelsz. Vigyorogsz. Én pedig legszívesebben behúznék neked egyet. Fél méter. Ennyi van köztünk, de én érzem az illatod, a tested melegét, a vodkát, a kék Multit – mindent.

– Mi a helyzet, királylány? – kérdezed a mély hangodon, ami csak úgy betölti a teret.

Jó lenne erre valami pikírt megjegyzés arról, hogy ez oltári közhely és amúgy sem miattad rohantam ki, csak úgy általánosságban rám jött a sikítva menekülés. Nyilvánvalóan nem mondok semmit, csak némán figyellek. Úgy érzem, mintha órák telnének el így.

Hirtelen iszonyú dühös leszek magamra. Hát hányszor elképzeltem már ezt a jelenetet. Igaz, akkor sosem a hipó foltos felsőmet viselem. Miért, miért, miért leszek rögtön teljesen béna? Miért, miért, miért csinálod ezt velem?

Nem kellek neked. Tudom. Nem kellettem régen, nem kellettem legutóbb sem, hiába reménykedtem. Elhittem a ki nem mondott hazugságaidat arról, hogy ez most más lesz. Csak úgy röpködnek a fél évek, amik azzal telnek, hogy túl legyek rajtad. Unom. Elég volt. Nincs már erre időm. Nincs már erre energiám. Elfogytak a könnyeim, amiket érted hullajthatnék. Elfogytál belőlem.

Cigarettára gyújtasz, szótlanul felém nyújtod a dobozt, én remegő kézzel kiveszek egy szálat. Megtöröd a csendet.

– Akartam már írni amúgy is – mondod, de nem reagálok. Milyen jó, hogy nem tetted – gondolom magamban. Ne írj. Ne hívj. Ne keress. Felejtsél már el.

Hirtelen felém nyúlsz, megigazítasz egy kósza tincset. Bátran, rutinosan, mintha minden nap ezt tennéd.

– Tudod… ilyenkor vagy a legszebb.

Kicsit megrogyok, elgyengülök. Nem is tudom, mi a bosszantóbb: az, hogy mindig tudod, mit kell mondani, vagy az, hogy én ezeknek minduntalan bedőlök.

Szavak nélkül is értjük egymást, kezed az enyémbe kulcsolod és elindulunk. Fogalmam sincs merre, talán a pokol felé. Berreg a telefon a zsebemben. Aggódó sms-ek hegye. Hol vagy? Már megint ő? Kimentünk, de nem voltál sehol. Hívj.

Nem akarok reagálni, most veled akarok lenni. Mindig veled akarok lenni. Te pedig mindig akkor akarsz velem lenni, amikor már túl vagyok rajtad. Szeretném kiélvezni minden pillanatát annak, hogy együtt vagyunk. Mielőtt eltűnnél. Mielőtt magaddal vinnél egy újabb darabot belőlem.

Tökéletes alkalom lehetne ez arra, hogy feltegyem neked a kérdéseimet. Arról, hogy miért pont velem csinálod ezt? És mikor hagyod abba? És mit szól ehhez a barátnőd, Katinka, Kitti vagy, ahogy ezeket hívni szokták…

De nem kérdezek ilyesmit. Hagyom, hogy beinduljon köztünk a társalgás, ahogy mindig. Nagyokat röhögünk, az emberek mosolyogva néznek minket az éjszakában. Leülünk egy padra, mint a tinédzserek. Mindig ezen a szinten ragadtunk meg.

Felkel a Nap, neked menned kell. Hazakísérsz, de csak félútig. Hogy udvarias is legyél, de azért ne kerüljön túl sok erőfeszítésbe. Csókolózunk. Megölelsz, és a fülembe suttogod:

– Majd még jövök…

Tudom. Jönni fogsz. Amikor már túl leszek rajtad.

 

 

Olvasd el ezt is:

Az utolsó szó jogán, még el kell mondjam

Nem az fáj, hogy félreléptél. Sokkal inkább az, hogy közben teljesen hülyének néztél. Szerintem ezt a beszélgetést most fejezzük be -lökted oda fölényesen a vonal túlsó végéről. Sikítani tudtam volna. Nem, nem, nem. Nem tehetjük le. Beszélj hozzám, beszélj velem, hadd halljam a hangod. Ne hagyj itt ennyivel. …

Egy bonyolult nő vallomása …

Igen, az én vagyok. Aki azért nem kellett, mert túl sokat kell (ett volna) vele foglalkozni. Akinek kérdései voltak, aki nem nézett félre. Nekem semmi sem egyszerű. Velem minden olyan bonyolult. Nagyokat sóhajtva kérdezted: Hogy lehet ez a nőszemély ennyire szentimentális? Talán az vagyok. Elnézést kéne kérnem? Hidd el, …

Szerinted hülyén reagálok, szerintem meg megélem, amit érzek

Ezt mondták. És fájt. Fájt, mert igaz? Fájt, mert sértődékeny vagyok? Fájt, mert hahó világ, idebenn érzések is vannak! Mindegy, miért. Fájt. Aztán leültem és gondolkodtam. Mi történt velem ebben az évben? Kirúgtak, átvertek, megcsaltak, elbuktam, elhagytak. És miként reagáltam én minderre? Ittam, ittam, sírtam, ittam, sírtam, sírtam.Szidtam. Gyűlöltem. Öltem.

No Comments