A múltam vagy, és a része annak, aki ma vagyok…

Tíz éve, hogy kiléptél az ajtón, és elrobogtál. Már nem fájsz, és nem fáj az a mély seb sem, amit okoztál. Ma már tudom, hogy kellettél, mert tanulnom kellett tőled. 

A sajgó emlékeket a szekrény mélyére rejtettem, mert úgy döntöttem: bár a sérelmek a részeimmé váltak, nélkülük nem lennék az, aki, de igazán már nem számítanak. Soha többé.

Amikor először hazugságon kaptalak, a környezetem váltig állította, hogy nem szabadna hinnem neked. Hogy ez is csak színes papírba csomagolt álca: valójában annál a másik nőnél jártál, és újfent eljátszottad velem azt, amit korábban; hogy nem változtál, hogy csak ígérgettél, hogy a szó mögött, amit annyiszor ismételgettél, nincs tartalom, csak görcsös kényszer, hogy fenntartsd a látszatot: mi ketten összetartozunk.

Térdeltél a padlószőnyegen, és elcsukló hangon könyörögtél, hogy bocsássak meg, majd amikor hátat fordítottam, képzelt bizonyítékok után kutatva feltúrtad a fiókjaimat, az ágyneműtartómat, az egész életemet.

Hogy lehet? Kérdeztem magamtól. Hiszen épp te kerestél megnyugvást másnál, te ragaszkodtál kézzel-lábbal a sötét múltadhoz, és magaddal is elhitetted, hogy mindezek dacára lehet közös jövőnk. Szép lassan azon munkálkodtál, hogy lenullázd a személyiségemet, és a barátaim, akiket annyira szeretek, egytől egyig elszivárogjanak mellőlem. Azt mondtad, higgyem el, csak te számítasz, mi számítunk, és senki, de senki más. Mert mi ketten különlegesek vagyunk, meg nem értettek, és a kötelék köztünk átível életeken, sorsokon, hitrendszereken.

Egyszer, amikor épp attól a nőtől jöttél egy mondvacsinált indokkal, szidni kezdted a barátaimat. A barátaimat, akik annak ellenére kitartottak mellettem, hogy letiltottál róluk. Ez volt az a pont, amikor úgy éreztem: nem tűrhetek tovább, nem lehetek áldozat. Vissza kell térnem, önmagamhoz,  önmagamért, és nem hagyhatom, hogy, ha csak szavakkal is, de bántsd azokat, akik a legfontosabbak számomra.

Ott, akkor hasított belém, hogy vége.

Rádöbbentem, hogy nem engem szeretsz, csak a mániáidat. Hogy nem bízol bennem, de te többször egymás után vertél át; hogy sosem fogadtál el igazán, csak pótléknak használtál, és az ígéretek, hogy megváltozol, üres frázisok voltak csupán, amik a fejemben zsongtak, és hamarosan eggyé váltak a többi hazugsággal, hogy pár hónap alatt literszámra végigfolyjanak az arcomon, és kitisztuljanak belőlem.

Fél évre rá elővettem a zacskót a szekrény mélyéről, amibe a páratlan, lyukas zoknik, régi emlékek, levelek és ajándékok kerültek, és jól irányzott mozdulattal kihajítottam a kukába. A kukásautó elvitte a zsákot, és a tartalmát kiszórta a szeméttelepre az átázott tejesdobozok, használt pelenkák és egyéb háztartási hulladék közé.

Ahová való.

Ha egy hajléktalan keresgélne közöttük élelem után kutatva, és kezébe akadnának a leveleid, amelyekben újra és újra mindent megígérsz, és ezredjére is bocsánatot kérsz a félrelépéseidért, szortyogva leülne az egyik szemétkupacra, meghúzná a butykost, és harsogó nevetésétől elővillanna hiányos fogsora.

Nem rajtad nevetne, és nem is azon, amiket összehordtál.

Nem.

Csakis rajtam, hogy ennyiszer képes voltam hinni neked.

Nézd meg ezt is:

Megérdemled, hogy jól bánjanak veled…

Talán már elfelejtetted, hogy milyen bánásmódot érdemelsz? Olyan sokat csalódtál, hogy nem tudod már, hogy mire is van szükséged? Olyat érdemelsz, aki értékel téged, és jól bánik veled. Olyat, aki tudja, hogy várod, ezért nem várat meg. Aki tudja, hogy akkor is jól esik egy hívás, ha este találkozni fogtok.

No Comments