Hirdetés (X)

Régóta érzed, hogy több van benned? Lehet, hogy rossz helyen vagy…

Vajon jó úton járunk? Ez a kérdés megtalálhat minket húsz-, harminc- és negyvenévesen is, esetleg később. Vannak ugyanis olyan élethelyzetek, amikor magunkba szállunk, és töprengünk rajta: azzal foglalkozunk, amire hivatottak vagyunk, vagy csak sodródunk?

Mindenki tudja a szíve mélyén, melyik az a terület, amiben erős, és amiben az átlagnál gyorsabban fejlődik, és ha ez a tevékenység nem tud utat törni magának, bizonyos időközönként többünkre rátör a bizonytalanság, jó irányba halad-e az életünk, nem tékozlunk-e el valamit, ami mélyen bennünk él.

Ha édesanyák vagyunk, azon kaphatjuk magunkat, hogy hiányzik a munkánk, az emberek; a tudat, hogy igenis mi is képesek vagyunk használni egyéb, szülőségünkön kívülálló képességeinket. Ha pedig nincs gyermekünk, családunk, sokszor hiába vagyunk sikeresek, a céltalanság érzése nem kerül el minket sem. Akár megbecsülnek minket a munkánkban, akár nem (eléggé), a hirtelen előtörő kétely ketrecként zuhan ránk

Míg a közösségi oldalakon azt látjuk, hogy ismerőseink – látszólag – eredményesek, sőt kiemelkedőek a szakmájukban és elégedettek a magánéletükkel, elkeseredésünkben hirtelen kedvünk támad világgá menni, és a nulláról kezdeni mindent. Bálnákat menteni Japánban, magánóvodát üzemeltetni Afrikában; segíteni másokon, vagy a tengerparton házat bérelni (miből?), hallgatni a sirályok ádáz lakomázását és a hullámverést öreg csónakunk oldalán.

Amikor a vihar kissé elül bennünk, higgadt fejjel elgondolkodhatunk azon, hogy mi az, amiért még mindig képesek vagyunk úgy lelkesedni, mint a gyerekek. Legyen az a horgolás, a főzés, vagy az, hogy gyufából kirakjuk a Mátyás-templomot, az lesz az igazi életcélunk, az lesz az, amit a hivatásunknak nevezhetünk.

A mai ember egyik fő problémája, hogy a munka és a hivatás között éles szakadék húzódik, és a két terület legfeljebb apró részleteiben fedi egymást, de leginkább semmilyen mértékben.

Ilyenkor érezzük azt, hogy nem tudunk kiteljesedni a feladatainkban, mert egyszerűen „több van bennünk”. Legszívesebben a hobbinkból élnénk, de gúnyos mosollyal legyintünk, amikor az életvezetési tanácsadó a szemüvegén megcsillanó fény mögül ebbe az irányba terel bennünket Facebookon, és már tovább is görgetjük a nagyokost az átkozott idézeteivel együtt.

Ilyenkor merül fel bennünk, hogy vajon segítenek-e a sikerre buzdító könyvek, vagy csak újabb ezreseket húznak ki a zsebünkből? Egyáltalán, mit fog szólni a barát, barátnő, pszichológus, ha bejelentjük, hogy mással szeretnénk foglalkozni, mert valami úgy hiányzik az életünkből, hogy szinte fizikai fájdalmat okoz? Támaszt jelenthet-e egy spirituális könyv, előugrik-e a bokorból egy taoista szerzetes, egy Zseniális Teknős, aki felnyitja a szemünket arra, kik is vagyunk valójában?

Közelítsük meg a kérdést hétköznapi szemszögből!

Tegyük fel, hogy értünk az emberekhez és szívesen foglalkozunk velük, de a cégünknél hideghívásokat kell kezdeményeznünk napi nyolc órában, ezért csupa-csupa kelletlen, ingerült alakkal kerülünk kapcsolatba, akik ránk vágják a telefont, és ezen még az ingyen porkávé sem segít, amitől tavaly vesekövet kaptunk, de még mindig kitartóan isszuk.

Egyértelmű: bár annak tűnt első hallásra, de ez mégsem a mi utunk.

De hát akkor mi az, merre van, miért nem egyértelmű, és miért nincs legalább egy útjelzőtábla előttünk? Hogy lehet az, hogy a huszadik turistaúton is eltévedtünk az évek alatt?

Ha a felismerés megtörtént, hogy nem járunk jó úton, jöhet a következő, egyben legnehezebb lépés: tisztáznunk kell magunkban, mivel is akarunk foglalkozni. Sokan azzal jönnek, hogy nekünk annyi, megőrültünk, és jódolgunkban már azt sem tudjuk, mit csináljunk. Hozzáteszik, hogy manapság örülni kell, hogy van munkája az embernek, és mi örülünk is, hogyne örülnénk, de egy hatalmaskodó főnök, egy stresszes, hozzánk kicsit sem közelálló munkakör nem hivatás, csak szükséges rossz. A mókuskerék egy szép napon felőröl minket, mégse léphetünk ki szó nélkül a vállalattól, az addigi életünkből. Mielőtt végképp ellehetetlenítenénk magunkat anyagilag, érdemes lassan, de biztosan előkészíteni a változást – magunkban.

Biztos recept nincs, de a legjobb, ha a hétköznapi kötelességek mellett fokozatosan elkezdünk időt szánni a hobbinkra, a szenvedélyünkre. Evés közben jön meg az étvágy, tartja a mondás, és így is van: minél többet foglalkozunk vele, annál több szerepet kap ez a tevékenység életünkben. Amibe energiát fektetünk, amiben szeretünk és tudunk is fejlődni, az biztos, hogy idővel a személyiségünk erős alappillérévé válik.

Így hát, ha azon töprengünk, hogy mire is születtünk, még az is lehet, hogy egy nap elbeszélgetünk a főnökkel, aki rejtett képességeink ismeretében belemegy, hogy testreszabott  feladatokkal is foglalkozhassunk.

Legyen az kézügyesség, előadói véna vagy átlag feletti segítőkészség, ha már azt elértük, hogy (legalább részben) abból élünk, amit szeretünk, büszkén mondhatjuk, hogy hosszú út vezetett idáig, de végre elértem: a munkám a hivatásom.

gsbox_banner

Olvasd el ezt is:

7 dolog, amiről azt hiszed a padlóra küld, pedig nem!

Mindnyájunk életében akadnak olyan események, amiket túl nagy falatnak vélünk, és attól félünk, megakad a torkunkon. De még mindig itt vagyunk: feldolgoztuk őket. Van, hogy hetekig, sőt; hónapokig nem bírsz másra gondolni, csak arra a változásra, ami tönkre vágta a mindennapjaid olajozott rutinját, és új – ismere…

No Comments